Ott guggolnak, mintha semmi dolguk nem lenne. De hát mi dolguk is lenne itt fenn a felhők fölött, ahol az ég olyan kék, mint sehol máshol, a fű úgy zöld, hogy még ki sem zöldült és a sziklák olyan szürkék, hogy havat borítottak magukra, csakhogy észrevegyék őket. De ezt a három mormotát nem érdekli sem az ég, sem a fű hiánya, sem a sziklák szürkesége. De még a hó hidege sem. 2192 méter magasan vagyunk, a Valparola-hágó csúcsán. Jancsi, Juliska és Piroska, de nevezhetjük őket Lolkának, Bolkának és Ursulának is, csak meredten figyel. Nem a Forte Tre Sassi erődöt skubizzák, azt láthatják eleget. Felénk néznek, de nem minket látnak. Megbabonázta őket a Aventadorból felszakadó mennydörgés, a Huracán basszusa pedig delejként csapott beléjük. Ezek az igazi rajongók… Még arra sem menekülnek, hogy piros kabátban szorgoskodunk pár méterre tőlük, állványt szerelünk az Aventadorba, fotózás lesz.

A Dolomitok legszebb útjai csak ránk várnak

Hiába a V12-es motorral szerelt középmotoros szupersportkocsi metálszürke fényezése, a magasztos karosszéria úgy csillog a derengő napfényben, mint egy Petrarca költemény a locsolóversek közt. Visszafogottságnak nyoma sincs, a Lamborghini ügyfelei amúgy is csak akkor elégedettek, ha elég nagyra kell nyitni a pénztárcát a Sant’Agata-i kasszánál. A nyitott Aventador S esetében ez a szemmel elég jól látható összeg 373 263 euró, azaz 121 millió forint. Pedig kézimunkát igényel még a tető nyitása is. A két darabból álló karbontetőt kézzel szedjük le, majd rögzítjük a csomagtartóban, hogy ne váljanak a centrifugális erők játékszerévé. Ó, istenem, azok a centrifugális erők…

Nem beszélve a Huracánról, amelynek igen cseles a futóműgeometriája és hozzá az aerodinamikája. Az első és hátsó légterelőket fél másodpercen belül nyitja és zárja az elektronika, hogy a vezetési körülményeket a legoptimálisabban kiszolgálják, elősegítve az ívbelső kerekek még jobb tapadását. Olyan ez, mint egy hagyományos autónál a nyomaték-vektorálás, csak itt a levegő segítségével valósul ez meg. De ez már nem érdekli a mormotákat. Túl sok a technikai maszlag. Őket az Égei tenger kékjét idéző fényezés és az aranyszínű felnik bűvölik, de azok erősen. A Huracán olyan színeket hozott ebbe a fehér és szürke tájba, mint amilyenek akkor látunk, ha erős fényforrással megvilágítjuk a Vörös-tenger koralljait.

Mindegy, hogy V10 vagy V12 – egyformán átéljük a magas fordulaton izzó szenvedélyeket

Az égbolt kékje beszáll az olaszok színorgiájába, a napocska pedig megpihen a legmagasabb csúcs koronáján, mintha még nem látott volna hasonló wirtschaftot. A táj olyan, mint amit valamilyen földöntúli erő faragott volna az ő képére, de valójában ez maga a Föld ereje. Itt fenn nincs semmi mesterséges, itt minden eredeti és hamisítatlan, csak mi, piros ruhába bújt emberkék az autóikkal lógunk ki a képből, no meg ez az isteni aszfaltcsík. Letérdelek, hogy közelebbről is megfigyeljem, mitől olyan fantasztikus. Talán a nap közelsége teszi, de ennél jobb minőségű aszfalttal még a Las Vegas Speedway-en sem találkoztam. A vonalvezetés parádés, a szerpentinek és visszafordítók még egy kordéval is izgalmassá teszik az utazást, nemhogy egy Lamborghinivel, hát még kettővel. San Cassiano után senki nem jön a nyomunkban, minden aszfaltmorzsa a miénk, használjuk ki az alkalmat! Őrület, milyen autózás vár ránk!

A boszorkányos Hexensteint elhagyva Falzarego felé kanyargunk Cortina irányába. Becsatlakozunk a Passo Giauba, ahonnan a szépséget vadság váltja fel. Viharos, szemét idő cseréli a derűs és fénylő nyugalmat. A vészjósló erdők sűrűjében rázóssá válik az út, a Cinque Torri tornyai fenyegető pillantásokat vetnek ránk, mintha betolakodók volnánk egy ősi és szent rituáléba.

 

Nem unatkozunk

A győri V10-es úgy zsonglőrködik a Huracánnal, ahogy a Huracán velünk. Hagyja, hogy vezessük, kezes vadállatként annyire hiteles, hogy már szinte fáj. A Performante kormányzása mérnöki pontosságú, nem találunk rajta fogást, azaz jó fogást igen, de kivetnivalót semmit. Világos és kiszámítható a kormányzási erő, a visszajelzések pedig pontosak és megbízhatóak, minden kanyar egy tűzijáték a számunkra. Nem kell sok időt töltenünk a volánnál, hogy a sport mód kapcsolása természetes igénnyé váljék. Egyre éhesebbek leszünk a sebességre és a G-erők játékára és az összkerék-meghajtás visszaszorítására. Egyre több erőt engedünk át a hátsó tengelyre, hogy fokozzuk kanyarban a tempót és az izgalmakat, nem kevésbé magunk előtt bizonyítsuk, hogy ezzel a bikával is elbánunk. Ha hagyja…

Az esti revü fénypontjaként feltárja szárnyait az Aventador

A menetstabilizálót nem kapcsolom ki, annyira hülye nem vagyok, de így is érzem, ahogy a hátsó kerekek felsóhajtva elengedik magukat, hogy aztán az első kerekek kihúzzanak a csávából. Hegyekben szakad ránk az öröm.

Feltartóztathatatlanul haladunk felfelé a hágón, a kocsik orra átszúrja a szürke felhőket, még egy hajtűkanyar és lassan elérjük a Giau-hágó tetejét, amelynek a látványa egyszerűen felejthetetlen. Az alig tíz kilométeres szakaszon 920 méter szintemelkedést kellett leküzdeni, a 2575 méter magas Gusela sziklatűje mellett 2236 méter magasságot jelez a Lambo navigációja. Elindulunk lefelé, hajtűből hajtűbe fűzzük a lóerőket. A rövid egyenesekben olyan tempót diktálunk, hogy félő, egyáltalán elfordulunk-e valamerre. Mindegy merre, csak a szikláról ne szálljunk le. Fék, gáz, kézimunka. Kezdek izzadni. A 12,7-es sűrítésű szívó V10-es mély torokból gurgulázik. A fordulat egyre csak ugrál 6000, 7000, 8000 percenként, aztán vörös villogás és a hétfokozatú duplakuplungos egység megszállottként kapcsol. Rendületlen, észrevétlen és baromi jól.

Ezzel szemben az Aventador S automatizált váltója bizony érezteti veled, hogy kemény munkát végez. Olyan agilis, amilyen csak egy Aventador lehet. Összkerék-kormányzása révén olyan pontosan irányítható, hogy a három egyenlő távolságban üldögélő mormota között behunyt szemmel végigfűzné egy hozzáértő pilóta. Állati magabiztossággal eszi a kanyarokat, mintha csak Gulliver slot car pályáján autóznánk.

Itt nem igazán számít, hogy merre. Mindig csak felfelé, aztán meg lefelé. Látvány van bőven

A Dolomitok igazán jó választás volt az Aventador nagyságának kifejezéséhez, ez autó tényleg csakis a természet erejével vetekedhet. Olyan mechanikus képességekkel bír, amely csak kevés szupersportkocsiról mondható el. Tiszta sor: a percenként 8500-as fordulatig hergelhető, hatvan fokos főtengelyszögű tizenkét henger éktelen haraggal élesített rézfúvósokon játszik. Ha csak óvatosan adagoljuk a gázt, búg és sejtelmesen énekel, mint egy férfi szirén, tisztán halljuk, ahogy zakatolnak a szelepek, zúgnak a segédesberendezések és jóllakottan, csámcsogva szív a motor.

Néhány kilométer és pár öblös kanyar szükségeltetik, amíg hozzászokunk a látványhoz. Hogy megtanuljunk kilátni az első háromszög ablakokon, hogy érezzük, ne csak lássuk az ideális vonalát ennek a gyönyörű tájnak, amely most, itt az Aventadorban sajnos egészen háttérbe szorult, csupán aláfestés, zongorakíséret.

Mivel csak egyszer élek én is, nem bírom ki, hogy ne kapcsoljam be a corsa, azaz pálya üzemmódot. Tudom, ezzel átlépek a sötét oldalra, de valljuk be, az Aventador S-nek nem is lehet más, csakis sötét a lelke. A futómű és a kormányzás még feszesebb. Csakis így lehet kikerülni a sziklamorzsákat, amelyekkel a vihar teleszórta ezt az isteni aszfaltot. Az Aventador S Roadster megtalálta a helyét, úgy csahol, mint egy boldog eb. A fék brutális, de pedálútja hosszabb, mint a Huracánban. Kanyarokban vadul csikorog az Aventador, érzem, ahogy szorosan közrefog. Félelmetes a biztonsága. Nem is tudom, mitől tartok jobban, hogy leesek az útról, vagy, hogy elevenen felfal ez az okkultista erők által táplált fenevad. Orrlyukait mögöttem nyitja és csukja, érzem a szuszogását a tarkómon, a rugózás a gerincembe harap, fenékkel csillapítok. Visszaváltáskor tüzel a V12, a kipufogóból kartácstűz tör ki. Ezzel jelzem a Dolomitoknak: itt vagyok, élek!

A tél már elment, de a nyár még nem érkezett meg. Vagy fordítva?

Aztán újra támadásba lendülök, 5500-as fordulatra kergetem a mutatót, hogy a 740 lóerős teljesítménybe belekóstolhassak. Nem jön egyből a lórúgás, de aztán nagyon fáj.

Nem vagyok túl magas, de behúzott fejjel kell vezetni mindkét roadstert, hogy a lapos szélvédőkeret alatt lássam is, ne csak érezzem, merre járunk. Változatlanul nem látok senkit, azaz nem jár erre még a madár sem. Forgalom nuku. Nem is baj, mert 33 visszafordító vár ránk a Pordoi-hágón Arabba felől. Aztán ugyanannyi visszafelé. Mind olyan szűk és éles, hogy gyakran kell kettesbe váltani. Ez persze azt is jelenti, hogy folyamatosan magas fordulaton, vidáman és padlógázon élünk meg minden itt eltöltött percet, arcunk kipirul, szívünk lángol a gyönyörtől. Műalkotásokat vezetünk, a Performantét szénszálból sütötték. Egy kissé már szédülök a sok kanyartól, még jó, hogy nem jön szembe senki. Meg kell állnom egy pár levegővételre. Nyitott a tető, de nem kapok levegőt. Szünet.

Álom a kapuk előtt

Visszafelé a Valparola-hágón megyünk. A felvonókat és a sílifteket kikapcsolták, a régió nyugovóra tért. A szállótulajdonosok azonban nem tétlenkednek, most el kell elvégezni a nélkülözhetetlen karbantartást, kicserélni a matracban az elpattant rugót és a szaunában szétrepedt fadézsát. Sok hotelen lakat fogad, a tulajdonosnak is kell valahol és valamikor nyaralnia. Az egyik szálló éppen ma nyitott, az 30 fokos Adriáról tértek haza Roman Plonerék. Nem sokat áztatták magukat a sós tengerben, várja itthon a családot a sok munka és a jó erős hegyi levegő. Harapni lehet…

A nyolcéves fiúk még mélyen alszik, bár a Lamborghini hangjára már kezdi visszanyerni a valóság ízét. Kezében szorongatja kis Murcielago SV játékautóját. Bágyadtan kászálódik ki a családi Audiból, s amint megpillantja a két Lamborghinit az sem zavarja, hogy rövidgatyában van, és pipaszár lábait csipkedi a hideg szél. A srác ámulatból ámulatba esik, a rövid találkozás és az életre szóló benyomások elegendő muníciót adnak a hosszú téli éjszakák vad álmaihoz.

Előtérben Matthias és a három Lamborghini. Háttérben a Cunturines Spitze

Itt az idő, hogy igyunk egy jó erős feketét, elrágjunk pár édes kekszet és kiérdemeljük a lemenő nap utolsó sugarait. Néma csend vesz körül, csak a karbonfékek reccsennek néha és a kanál koccan az üvegpohárban. Ilyen nyugalom talán még az anyaméhben sem veszi körül az embert. De nem mindig volt itt ekkora a csend, különösen 1914 és 1918 között, amikor Európa megőrült. Most is kavarog a világ, legyünk résen, ne hagyjuk, hogy a történelem mocska felülkerekedjen a békén és a boldogságon. Adja az ég, hogy ezeknél a Lamborghiniknél durvább és ijesztőbb szereplők sose járják e zord és fenséges vidéket.

Műszaki adatok

JárműtípusHuracán Performante Spyder
Aventador S Roadster
Lökettérfogat (cm³)V10, 5204V12, 6498
Teljesítmény (kW(LE)/min)470(640)/8000544(740)/8400
Nyomaték (Nm/min)600/6500690/5500
Saját tömeg (kg)15071625
Legnagyobb sebesség (km/h)325350
Tengelytáv26202700
 Hosszúság x szélesség x magasság (mm) 4506 x 1924 x 1180 4797 x 2030 x 1136
 Csomagtér (l)100140
 Fogyasztás (l/100 km)1520,1
 Gyorsulás 0-100 km/h (s)3,13,0
 Listaár (Ft)84 954 450121 310 475

Ez a cikk az Autó Magazin 2018/11. számában jelent meg eredetileg, ilyen és ehhez hasonló anyagokért keresse a friss számot az újságárusoknál!   Fotók: Hans-Dieter Seufert, szöveg: Jens Dralle, Copyright 2018 MPS

Forrás: Autó Magazin