Abban az időben, amikor még akadtak fehér foltok a térképen, az emberek ellenállhatatlan vágyat éreztek a felfedezetlen területek meghódítására.

Legtovább a nem mellesleg tényleg teljesen fehér Antarktisz húzta, köszönhetően a cseppet sem emberbarát környezetnek. A harmincas években már javában a Déli-sark jegén tébláboltak a különböző nemzetiségű kutatók, és küzdöttek az elemekkel. Nem egy felfedező végezte jégbe zárt múmiaként, és ennek legfőbb oka a nehézkes közlekedés volt. A kutyaszánok és kezdetleges lánctalpas traktorok nem jelentettek életbiztosítást.


30 tonnányi meggondolatlan elszántság.

30 tonnányi meggondolatlan elszántság.

 

Baj esetén a mentőcsapatok nem tudtak haladni, ez okozta az amerikai Byrds admirális vesztét, akihez a hatalmas hóviharban nem jutott el a megmentésére siető kutatótárs, Dr. C. Poulter. Ez a tragikus élmény sarkallta C. Poultert arra, hogy mindent latba vessen egy igazi jégre termett jármű kerékre állításáért.

Így kezdődött a “Snow Cruiser” az Antarktiszra szánt hatalmas hójáró hihetetlen története.

Miután C. Poulter visszatért, Chicagóban egy egyetemi kutatócsoport vezetői pozícióját kapta meg, amely a jégjáró masztodon kifejlesztésére koncentrált. Komoly kalapozással kezdődött, hogy a hajmeresztően merész tervek megvalósuljanak. A kormány képviselői lelkesen dobtak 150.000 dollárt a büdzsébe, valamint több magáncég is profitot sejtett a sarki jég alatt, és felszereléssel támogatták a fejlesztést.

A jégre szánt masztodon

Másképp forogtak az agyak a harmincas évek végén. Mert ezek nem mindennapi tervek voltak. Nem találtam rá jobb kifejezést: “ezek a srácok nem szarral gurigáztak!” Lássuk, miért!

Egy 17 méter hosszú és 6 méter magas guruló labor rajzait rejtették a tervek, 30 tonnányi össztömeggel, egy évre elegendő üzemanyaggal, felszereléssel és ellátmánnyal a fedélzeten. A belső térbe alvókabint, rádiószobát sőt még a fényképek előhívásához használt sötétszobát is terveztek. A motorok  életben maradását 9500 liter gázolaj és 3800 liter kerozin szavatolta. Hogy mire kellett a kerozin?

A Snow Cruiser-t úgy tervezték, hogy akár mint majom a gyermekét egy kisebb méretű repülőt is hordozni tudjon az expedíció alatt! A 30 tonna mozgatását a mozdonyokhoz hasonlóan oldották meg, mind a négy keréknek saját 50 lóerős elektromotorja volt, és két elektromotort egy közös General Electric generátor látott el árammal, amelyeket egységenként egy-egy 11 ezer köbcentiméteres, 150 lóerős Cummins dízelmotor hajtott.

Az alacsony hőmérséklet miatt különleges üzem- és kenőanyagokra is szükség volt. A Snow Cruiser valamivel több mint 11 ezer liter üzemanyagot vitt magával, ez a számítások szerint körülbelül 13 ezer kilométerre volt elég.

A három méter magas Goodyear abroncsok 340 kg-ot nyomott a mérlegen, ebből csak maga a gumiköpeny 113-at tett ki. A 86 centiméter széles gumikban a levegő nyomását 1,1 és 1,4 bar között lehetett változtatni, s a fagyás elkerülése érdekében fűteni is tudták őket.

Ahol még éppen működött, az aszfalt.

A valóság, a véres valóság

Mindez nagyon jól mutatott a tervrajzokon, ám a valóság próbája még igen messze volt. Akárcsak a tenger, ahol az indulásra kész hajó várakozott. Az építés 1939 augusztusában kezdődött, és komolyan iparkodniuk kellett, mert az Antarktiszra tartó hajó November 15.-én indult Bostonból. Amely város nem mellesleg 1600 kilométerre fekszik az építés helyszínétől, Chicagótól.


Nem kis próbatétel várt Dr. Poulter csapatára. Ezt a hosszú utat javarészt közúton, 16 km/h körüli maximális sebességgel kellett megtenniük. A sajtó és a közvélemény egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a hatalmas masztodon vonaglását. Többször lerobbantak, elakadtak, de már nem volt idő az újratervezésre, a vasat hajóra kellett tenni.

Szerencsére három nappal indulás előtt sikerült megérkezni a kikötőbe, és gond nélkül felpakoltak a North Star fedélzetére.


Az Antarktisz visszavág

Nem aprózták el, beletömtek mindent amire egy sarkkutató gondolhat.

Nem aprózták el, beletömtek mindent amire egy sarkkutató gondolhat.

 

A megérkezés már nem volt ilyen zökkenőmentes, a rossz előjelek sorozata folytatódott. A fából készült rámpa kettétört a 30 tonnás súly alatt, és csak a szerencsének köszönhetően érte el a sarki havat. Ahonnan nem sokat mozdult, mert már az első métereken teljességgel használhatatlannak bizonyult. A mocsárjárásra tervezett abroncsokon besüllyedt akár szumóbajnok az iszapfürdőbe, a motorok harmatgyengék voltak ehhez a kihíváshoz, és menthetetlenül túlmelegedtek. Hiába szereltek duplakereket, hóláncot, cserélték rövidebbre a sebességi fokozatokat, a hatalmas acéltömb partra vetett bálnaként pihegett a havon, a bordázat nélküli abroncsokon nem tudott megfelelő ütemben haladni. Egyedül hátramenetben sikerült mozgásra bírni, így sikerült a leghosszabb, 148 kilométeres túrát teljesíteni.

Később csak menedéknek, kutatólabornak használták, hiszen ebben a tekintetben fényévekkel jobb volt, mint egy sátor. Végül az Egyesült Államok belépett a II. Világháborúba, és elapadt a kutatásra szánt támogatás. A megmaradt repülőgépeket hajóval hazaszállították, a Snow Cruiser-t pedig egy földalatti garázsban hagyták, amit szép lassan belepett a hó, egy 1960-as években tett látogatás óta senki sem tudja pontosan hol van. Egyesek szerint az olvadó jéggel a tengerbe süllyedt, mások az oroszok kezét sejtik a dologban.

Egyvalami biztos. Ehhez fogható guruló szörny nem lesz több a történelemben, ma már nincs helye a meggondolatlan hősködésnek.