Az igazi, országúti száguldás mára már csak legenda. Vagy illegális istenkísértés. Egyszerűen túl nagyra hízott a népesség, zsúfolásig telve autóval és biztonsági előírásokkal. Nem lehetünk vakmerően hülyék, és kenhetjük szét gazdag agyvelőnket egy Ferrari műszerfalán, szakadékba zuhanva.

Természetesen régen ezt is szabad volt, vagyis inkább adatott alkalom a kiválasztottaknak, hogy játszanak a tűzzel. Nem mintha ma nem lenne veszélyes az autósport, de azért egy klasszikus Ford Gt40 nem említhető egy lapon a biztonsággal. Ennek az őrületnek adott festői környezetet a Targa Florio versenye.

Targa Florio – Szenvedély, sebesség, halál 1

A történet 1906-ig nyúlik vissza, amikor az olasz sebességmániás Vincenzo Florio elhatározta versenyt szervez a szörnyként füstöt okádó automobiloknak. Nem máshol, mint Szicília vadregényes hegyi útjain, tele hajtűkanyarokkal, és veszélyes szakaszokkal. Így indult útjára a Targa Florio, igazi hosszútávú versenyként, hiszen az első győztes Alessandro Cagno 9 óra alatt tette meg a 446 kilométeres távot. Az 1920-as évekre a legrangosabb viadalok közé emelkedett, a Le Mans-i 24 órás verseny és Mille Miglia mellett itt gyűltek össze a győzelmi babérokra áhítozó pilóták.


Minden nagy név megfordult a kanyargós hegyi versenyen. Juan Manuel Fangio, Stirling Moss, Tazio Nuvolari, Rudolf Caracciola is kövér gázfröccsökkel zörgette a sziklás hegyoldalakat. A versenytáv rövidült, a sebesség nőt, az idő teltével, végül 72 kilométeres távot kellett legyűrni a versenyzőknek, ám a teljesítmény brutális növekedése miatt, ez nem volt egyszerű feladat. Nem vasárnapi pónilovakra kell gondolni. Igazi seggszűkítő, torokgombócgyártó 4-500 lóerős pillekönnyű versenygépekre, vékony és ütközéskor azonnal halált okozó fémből.


A kor nagyjai a Ferrari 312PB a Porsche 908 és az Alfa Romeo Tipo 33/3 voltak. És egyik sem volt nehezebb egy grammal sem az akkor előírt 650 kilogrammos alsó súlyhatártól. Erre jött a közel ötszáz ló, bovdenekkel és tolórudakkal az emberi idegrendszerhez kötve. Semmi elektronikai hókuszpókusz, csak tehetség, bátorság és hit. Mert itt már arra is szükség van, lehet bármilyen ügyes a pilóta egy ilyen hosszú szabad pályán bármi előfordulhat, ha 130 km/h-s átlaggal tesznek meg 72 kilométert (ja és majdnem elfelejtettem megemlíteni, a srácok azért gyakoroltak a verseny előtt, természetesen forgalomban, a helyi parasztok szekereit kerülgetve…).

Az elkerülhetetlen balesetek jöttek is sorban, az 1973-as volt az utolsó hivatalos verseny Itália déli csücskében, bár az útszakaszok egy része még szerepel az olasz ralinaptárban. Most nagyjából sejthető, miért érdemes végignézni a cikkbe ágyazott videókat a versenyzés aranykorából. Azt javallom, szánjátok rá az időt, megéri.