Az Internet időről időre felszínre löki a magamutogató őrült motorosokat. Az adrenalinfüggéstől homályos elmével tépő, tökös srácokat. Akik tökösek, magabiztosak ahhoz, hogy közúton száguldjanak 250 km/óra felett, autók között szlalomozva, a saját és mások életét veszélyeztetve.


Inkább ugorjanak szikláról ejtőernyővel, vagy szörfözzenek cápák között, úgy legalább csak a saját életüket kockáztatják. Mert az emberi szervezet, a reakcióidő, a test nem arra van felkészülve, hogy ekkora tempónál reagáljon a hirtelen változó viszonyokra. A túléléshez színtiszta mázli kell, nem ügyesség, vagy felkészültség. Ezeknek egy versenypályán lehet szerepe, ahol nincs Jancsi bá, aki épp ekével fordul elénk a földútról, vagy erdész, aki bezárja a magánút sorompóját.


A motor luxuscikk, ára és fenntartása alapján komoly anyagi áldozatot követel. Ezért sem értem, hogy aki képes megvenni, tankolni, az miért nem lép tovább, és jár el versenypályára, ha hiányzik a torokszorító izgalom az életéből. Ja igaz, ott talán akad olyan motoros, aki messze jobb, ügyesebb, és nincs mire fogni a bénaságot. A szembejövő autó előtt visszahúzni sokkal menőbb.
 
A második balga lépésük pedig a büszkeség. Mutatványaikat kamerával megörökítve követik el, majd töltik fel a Youtube-ra Yamaha 300 felett címmel. Várják az májat hizlaló hozzászólásokat, de közben az egész motoros társasdalomról festenek torz képet a laikusok szemében. Mert a legtöbb motoros csak közlekedik, túrázik, rajong a kétkerekű gépek adta élményért, nem életveszélyt keresve szlalomozik kocsisorok között.


Hogy elejét vegyük az autós-motoros vitának, természetesen mindez igaz a valóságot Need for Speed játékként kezelő sofőrökre is, ők szintén kretének, viszont! Egy pusztító erejű, 300 km/óra körüli sebességre képes motor már egy átlagos kompaktautó áráért elérhető. Így a viccjogosítvány megszerzése után bárkiből élő puskagolyó válhat, amit négy keréken jóval nehezebb elérni.