A Sanoma kiadóvállalat épületében egymás melletti irodákban dolgozik a Vezess.hu és a Nők Lapja Café szerkesztősége. A szervezés ennek megfelelően meglehetősen gördülékenyen ment. Körülbelül tíz perc  kellett ahhoz, hogy összeálljon: az NLC adománygyűjtő akciójának jelentős részét, nyolc köbméter élelmiszert, tisztítószert és ruhát a Vezess egyik munkatársa a Fiat Magyarország Kft. Ducatójával (köszönjük a kölcsönautót!) elviszi a katasztrófa sújtotta területre, a devecseri polgármesteri hivatal által megjelölt gyűjtőhelyre.


Az öreg Uralokat is elővette a sereg

Az öreg Uralokat is elővette a sereg


Hárman ültünk a Ducato kabinjában: a Nők Lapja Café újságírója, egy operatőr kolléga, aki az NLC-nek forgatott a devecseri helyzetről – és persze én. Végigdumáltuk, röhögcséltük a 170 kilométert Budapesttől az iszapömlés helyszínéig, de a 8-as út Devecser előtti kilométerein egyre kevesebbet beszéltünk és már nagyon nem nevettünk.

A szembejövő sáv lassan vörösbe ment át. Egyre több rózsaszínre színeződött rendőrségi Focust, övvonalig vörös poros civil személyautót, tengelyvonalig vörös kamiont láttunk. Aztán lefordultunk Devecser felé – a 8-as úttól pár méterre van a helységnév-tábla -, és végképp elállt a szavunk. Egy hollywoodi katasztrófafilm élőben, itt, Magyarországon, a mi maszkos rendőreinkkel, katonáinkkal, fehér vegyvédelmi ruhába öltözött emberekkel.

Ducatónk a máskülönben csinos önkormányzati székhely előtt

Megrendítő, sokkoló, elképzelhetetlen látvány, még napokkal, lassan hetekkel a katasztrófa után is. Az utcákat folyamatosan mossák, folyik a vörös lé, ahogy itt sokan mondják: a mocsok, mindenfelé. Nehéz szag üli meg a levegőt, az ember torkát először pszichésen, de pár perc itt töltött idő után valójában is kaparja az iszap szálló pora.

Az ember folyton szomjazik a poros levegőtől

Az ember folyton szomjazik a poros levegőtől


Dolgoznak a gépek, viszik a billencsek az iszappal kevert földet, élénk a forgalom. Minden sarkon, minden kereszteződéseben rendőr, segítenek az adományt hozóknak, az önkéntes munkára érkezőknek. De valahogy dermesztően csendben zajlik minden, nincs hangos szó, vidámság, nevetés meg aztán főleg nincs. Számomra mostantól a “katasztrófa sújtotta övezet” nem egy film vagy egy érdektelen rádióhír közhelyes kifejezése. Súlyos, tapintható, az emberben örökre nyomot hagyó hangulat – ezt hoztam magammal Devecserből.

Meg hoztam még egy befőttesüveg iszapot, ami itthon, a szerkesztőségben jópofa gondolatnak tűnt az út előtt. Egy post-itet is ragasztott rá egy kolléga még Budapesten: Vörösiszap-lekvár, Devecser, 2010. Most itt nézem az üveget, és már nagyon nem vicces az egész. Nem hittem volna, hogy lehet haragudni egy befőttesüvegre.

A kastélypark aljnövényzete oda

A kastélypark aljnövényzete oda


Végiggurultunk a vörös utcákon, megbámultuk a vörösre festett házakat, megroppant fákat, a vörösen futó patakot, mindazt, amit mindenki ismer már a híradókból, újságokból, de senki nem tudja elképzelni, aki nem látta. Köszöntünk az adományokat gyűjtő és rendszerező önkénteseknek a Devecser határában lévő raktárban, kevés szóval, a helyiek szemébe ritkán nézve kipakoltuk az autót.

Furcsa, de valahogy szégyelli magát kicsit az ember, még ha segíteni is jött. Tudom jól, hogy én mindjárt elmegyek, vissza oda, ahol nincs fojtó szag a levegőben, ők pedig maradnak – és tudom, hogy ők nem érdemelték meg, hogy a nyakukba szakadt ez a borzalom, ahogy én sem érdemlem meg, hogy az én életem, a családom élete zavartalanul haladhat tovább.

Még kifelé bekapcsolom a kis kamerát. Lassan gurulunk, felveszem a magam kétperces amatőr videóját abból, amit már mindannyian láttunk a tévében, a neten. Minden klisé megvan egy B-kategóriás katasztrófafilmből, még a helikopter is. Tessék, ilyen most egy hétköznap délután Devecseren:

Aki kimaradt ebből a rémségből, adjon hálát a szerencséjének hite szerint. És segítsen, aki tud, azokon, akiknek pechük volt. Íme, itt található néhány lehetőség erre. Tényleg minden segítség jól jön, a pusztítás elképzelhetetlen.