A nagyvárosok élhetetlenek. Az igen csodás Budapest erre a leginkább ismert és legközelibb példa. A fő probléma a zsúfoltság, és a kaotikus közlekedés. Közhelyek, mindenki ismeri a problémát. A belváros szűk labirintus, a parkoló kevés, a parkolóőr annál több, menni pedig muszáj.

A BKV mint gennyes kelés

Az autós nem vált tömegközlekedésre, különben is a BKV egy gennyes kelés a város testén, kár lenne tovább táplálni, a lerobbanó buszok, korrupciós ügyek melegágya nem érdemel meg több adóforintot. Azért a munkába mégis el kellene jutni valahogy. A gyereknek meg óvodában, iskolában a helye, őket kerékpárra ültetni a kellemes tavaszi szmogfelhőben, beküldeni a pesti utak átláthatatlan és vad dzsungelébe nem éppen felelősségteljes döntés.

A sok rosszból kellene a kisebbet választani. Ha eltekintünk a gyerek faktortól, bizonyosan állíthatjuk, a leggyorsabb közlekedés a drótszamár, csak hát azt tekerni is kell, és a poros tüdő is garantált. Vagy be lehet ruházni  egy robogóra ami kisebb értéket képvisel mint egy hátizsák. Viszont így még vérszomjasabb autósok hadával kell szembenéznünk, ami mindenáron a motoros társadalom elpusztítására törekszik.

Mégis élünk?

Ez az igazi Kei.

Ez az igazi Kei.


Így belegondolva nehezen érthető, mégis hogyan mozdul meg minden reggel ez a hatalmas ember massza. Nagy részünk elmorogja magát a legközelebbi buszmegállóig, de a többiek beülnek a családi batárba, és relaxálnak egy kellemeset valamelyik körúti dugóban. A megoldás radikális, és fájdalmas, lenne is halálhörgés és siralom, ha akadna olyan balga fővárosi vezetés ami megpróbálkozik a közlekedési problémák feloldásával. Így is elég egy talpalatnyival több tér, vagy zöld felület, gondolok it a “belváros új főutcájára” és máris köszörülik a kasza élit az autóhoz nőtt polgárok. Pedig a gurulás élményéről nem kell feltétlenül lemondaniuk.

Mi is lenne ez a megoldás?

Elég messzire kell érte utazni, egészen Japánig. A japánok szeretnek minket, nyelvük akárcsak a magyar mindenki másnak kínai,  szeretik a csípős ételeket, meg ők is gyártanak Suzukit. Nem árt tanulni tőlük. Zsúfoltságban verhetetlenek, szép a 6852 szigetből álló sziget, csak élhető hely akad kevés, így nekik muszáj volt használható stratégiát kidolgozni, amivel megakadályozhatják a dugók okozta tömeges szeppukut.

A japán út…

Sárga rendszámmal

Sárga rendszámmal


A kei autók története még a háborútól sújtott 50-es évek Japánjából indult, az ébredező autóipar hívta életre a kategóriát, ami kezdetben inkább egy négykerekű moped volt mint autó. Meghatározták a maximális teljesítményt és méretet, ami igaz nőtt az évek során, ma már 3.4 méteres hossz és 1.48 méteres szélesség a maximális megengedett, mindez egy 660 köbcentis 63 lóerős motorral mozgatva. De így is ezek a legjobbak a városi közlekedésre. Külön sárga rendszámot kapnak, ami nemcsak megkülönböztet, hanem a pénztárcát is kíméli, ezeknek a kis lélekvesztőknek a legkedvezőbb a besorolásuk a japán adózás szerint.

Könnyű, keveset fogyaszt, olcsón fenntartható, kevésbé környezetszennyező, mennyei parkoláshoz, és igen ilyen például a Suzuki Wagon R+. Ami elérhető nálunk is gazdagon, mégis sokkal nagyobb számban araszolnak SUV-ok a dugóban, emelt hasmagassággal, nagy benzinmotorral, természetesen maximum egy, vagy két személlyel.

Igen, most sokan érzik úgy, hogy ők bizony vállalnák, hogy a virslinyakú vállalkozó kiköp a Q7-ből amikor meglátja a kis hikomatot, de itt semmi kedvezmény, engedmény, csak a veszélyérzet, hogy bármikor ránk gyűrhetik a papírvékony kasznit. Így nem éri meg vállalni, hogy két autót tartsunk fenn, mert a balatoni kirándulásra is gondolni kell.

Végül a kéz bilibe ért.

A kerékpározó és miniautókkal szabályos rendben parkoló Budapest, átgondolt és működő tömegközlekedéssel, olyan utópia amit két tucat LSD bélyeg után is nehéz elképzelni, ezért csak a B verziót tudom ajánlani. Költözzenek vidékre!

Az olvasáshoz ajánlott zenei mű: