Teszt: Toyota Yaris 1.4 D-4D

Nulladik típusú találkozás

Kulcsszavak: Toyota, Yaris

Már a parkolóban, első találkozásunk alkalmával érezni lehetett valamit az autó körül. Kellemes, gömbölyded formájú kisautó lekerekített élekkel és valahol mélyen mégis tetszik. Itt valami baj van.

Az autó belseje szép, nagyon átgondolt. Az utastér leglátványosabb eleme a mélyre rejtett, tükrözött műszerpanel, hatalmas, fluoreszkáló számokkal. Ebben azon kívül, hogy igen látványos, az a jó, hogy ha a sofőrnek vezetés közben, - mikor jobb esetben aránylag messzire előre néz - és hírtelen információéhsége támad, nem kell gyorsan váltania és fél méterre fókuszálni a korábbi nagyobb távolságról.

Ez hosszútávon kevésbé fárasztja a szemet. Viszont sajnos van egy rossz oldala is ennek a megoldásnak, ez pedig nem más, mint az irgalmatlan fényerő. Éjjel, szörnyű erővel ég bele az ember retinájába az éppen aktuális sebesség, sőt néha hátulról is előrehallatszott egy-egy panaszos hang, amely a fényerő-szabályzógomb azonnali megkeresésére szólított fel. Persze nem található ilyen készség, amit talán az alkalmazott technológiával lehet magyarázni.

A váltóval kapcsolatos érzéseimmel lehet, hogy paranoiásnak tűnök, de szerintem itt valaki/valami figyeli, hogyan vezet a sofőr és ezt bizonyítani is tudom. Legalábbis megpróbálom.

"E"-állásba tolva a váltó leginkább igen vékony pálcikájú nyalókára hasonlító karját, az autó önmagától vált. Ebben nem is lenne semmi különleges, hiszen láttunk már ilyet. Viszont hosszas kísérletezés után sem tudtam mindig eltalálni, mikor is jön el a fokozatváltás pillanata. Néha már bántóan sokáig pörgeti a kis dízelt, máskor meg hamar, takarékosan vált, hiába vezet az emberfia szinte ugyanúgy.

Néha sikerült gázelvétellel váltásra ösztökélni, máskor ugyanennél a fordulatszámnál nem volt hajlandó fokozatot váltani. Néhányszor pedig olyan érzésem támadt, hogyha dinamikusabban vezetik, akkor egy idő után megtanulja, mit is szeret a gazdi. Ne nézzenek így, engem tényleg kis pufók emberek üldöznek. Már említettem a vállalati pszichiáternek is.

Amúgy is érdekes a robotváltó, hiszen nagyjából olyan érzés, mintha a nagymamám váltana. Egyszer csak valaki elveszi a gázt, benyomja a láthatatlan kuplungpedált, komótosan vált, majd folytatódik a gyorsulás. Ez mind nagyon kényelmes, de ha dinamikusabban kellene elindulnunk, netán valaki beengedett maga elé és gyorsan kellene élni az alkalommal, akkor siralmas a helyzet.

Jobb ha a manuális beállítást választjuk, de a Felsőbb Hatalom ekkor is beleszól a munkánkba. Az ideálisnál alacsonyabb fordulatszámon nem hagyja, hogy feljebb váltsunk, viszont cserébe lassításnál a visszaváltogatás gondját veszi le a vállunkról.