Teszt: Suzuki Swift 1.25 DDiS

Nem ez a mi autónk

Kulcsszavak: Suzuki, Swift

Valljuk be, sokáig főleg azért lehetett szeretni a Swiftet, mert a legtöbb magyar embernek más új autó sokéves részletre sem fért bele. A realitás az egyre jobban elavult kisautó volt, minimális biztonsággal és kényelemmel, viszont maximális megbízhatósággal és verhetetlen fogyasztással.

Ha az ország is annyit lépett előre, amekkora az előző és a mostani népautó közötti különbség, akkor megnyugodhatunk, hatalmas a fejlődés. Az új Swift esetében szegényességről már szó sem lehet, bármelyik nyugati autógyár simán felvállalhatná kisautójaként.

Főleg a tesztautó piros színében nagyon csinos az esztergomi kiskocsi. A tetszetős formatervet tőlünk nyugatra is jól fogadja a nép, nem véletlenül nőnek így a Swift eladások. A formában meglévő vagányság jól áll az autónak. A tükrök nem ormótlanok, de egészséges méretükkel sokat segítenek városban. Budapesten a Swift egyébként is nagyon jól boldogul. A széria szervokormánnyal gond nélkül irányítható, általában beengedik, az ember nincs benne leszorításnak, más zaklatásnak kitéve, amire az elődben többen is panaszkodnak.

A 69 lóerős dízelmotor 1800-as fordulat alatt elég sovány teljesítményt nyújt, onnan jön meg némileg az ereje. Elinduláskor figyelni kell, a kis fordulaton reszketeg motorra nem lehet csak úgy ráengedni a kuplungot. Sportosságot teljes töltőnyomással se várjunk a dízel Swifttől, de ha az ember kiismeri a keskeny tartományban életre kelő motort, akkor normálisan lehet vele haladni. A nagyon szűk életképes mezsgye miatt sokat kell matatni a váltóval, ami nem okoz különösebb örömet. Autópályán és országúton megmarad a korlátozott lendület, mert a turbó ezeken a fordulatszámokon már hatékonyan dolgozik.