Teszt: SEAT Leon 2.0 TFSI

Vissza a benzinhez!

Minden padlógáz után győzködöm magam, hogy ez tényleg nem a Cupra, még csak nem is az FR sportváltozat. De akkor mitől van az, hogy ha ötödikben vagy hatodikban pár másodpercre kinyújtom a jobb lábam, az autó rögtön 160-nal megy országúton, hegynek föl? Az egész a motor műve, amely nagyon nagy dobás. Legalább annyira, mint bő 10 éve a hengerenként ötszelepes 1.8T, amely 150 és 240 lóerő között minden verzióban erős, kulturált és ahhoz képest nem fogyaszt sokat, hogy bármibe szerelik, az autó jól megy vele.

Most ennek a motornak itt az utódja. Kicsit öblösebb (kétliteres), elmaradt belőle négy szelep (most 16 van) és közvetlen befecskendezéssel eteti a motorvezérlés. Mosolyunkat 185 lóerő és 270 Nm húzza szélesre, a nyomaték ráadásul 1800 és 5000 közötti fordulaton állandó. Az erő mindenhol velünk van. Hiába váltunk egyre feljebb a nagyon kezes váltóval, a gyorsulás csak nem hagy alább. Olyan, mintha egy liftben volnánk, amit gigantikus kezek rántanak felfelé a végtelenbe.

Csak a gázpedál állásán múlik, mennyivel megyünk, a menetszélnek és az emelkedőknek nincs hatalmuk a finoman és élénken felpörgő motor felett. Ezekben a kocsikban az a gond, hogy a benzinkutaknak viszont nagyon is van hatalmuk az autó felett. A Leonnal nincs ilyen baj. Ha a túlélés is szempont, akkor országúton 12 liternél nehéz többet kitaposni a direktbefecskendezéses Leon turbóból. Ebbe a 12 literbe belefér az, hogy a környéken mindenkinél sokkal gyorsabban haladjunk és kamionsorokat ugorjunk át. Ésszerűbb sebességgel a fogyasztás 9 liter alatt marad, és ekkor még mindig élveztük az autót. A TFSI motor városban is meglepően takarékos volt, azt 13,8 litert, amit a turbótlan Octavia bezabált, az erősebb Leon szerencsére nem ismételte meg.