Teszt: Mercedes-Benz E 400 CDI - Drága gyógyír

Kulcsszavak: Mercedes-Benz, E

Március eleje van, az idő mégis a legrosszabb arcát mutatja. Minden teljesen egyenszürke, mint a buszvezetők kopott zakója. Ilyenkor még az autók is ugyanúgy néznek ki: az olvadt hótól egyformán lucskosak, a szép formákat szürke köd és olvadozó jég takarja. A madarak halottak, mély álmot alszanak, vagy nem jöttek vissza Afrikából, de mindenestre a tavasz közeledtét jelző madárcsiripelésből szemernyi sem hallatszik.

Nagyjából így képzelem az életet Angliában, ahol a folyamatos esőzés, a csúnya nők és a rossz kaja miatt az összes angol teljesen magába fordult és sajátságos humort fejlesztett. Legalább ennyi előnyük származik az egészből.

Ilyen időben semmihez sincs kedve az embernek, a vezetés is inkább nyűg, mint üdítő kedvtelés. A totál depressziós hangulatot a Mercedes-Benz E 400 CDI sem képes látványával megtörni. Holott az autó szép, sőt, nagyon szép, de a könnyűfém felnik helyett felszerelt acéltárcsák és a szürkeségben szomorúan csillogó aranyfényezés is jelzi, hogy jobb időkre vár még.

Németország sem lehet sokkal jobb időjárás szempontjából, mivel az autó belsején látszik, hogy kedélyjavítóra tervezték. Japánban nem törődnek ezzel. "Jó lesz a fekete is" alapon telepakolják sötét fekete műanyaggal a belsőt, aztán az egészet ráfogják a jó ergonómiára.

Pedig az autóval eltöltött időnk legnagyobb részét az autóban belül töltjük, a külsőt csak képeken vagy az újságban látjuk. Az üléseknek, a műszerfalnak, a kárpitoknak, a középkonzolnak és a szőnyegeknek kellene a legjobban kinézniük, mivel azokkal kerülünk a legtöbbször közvetlen vizuális kapcsolatba.

Stílusban verhetetlen az E-lakosztály, a BMW 5-ös-féle modern fekete egyveleg elmehet a csudába. Ebbe a kivitelbe állítható futómű és elektromos roló is került, mégis rá merték bízni a vezetőre, hogy hagyományos gombokkal kezelje ezeket. Nem kell egy központi szafaládét tekergetni a dzsumbuj irányításához. Fent van a fűtés összes kezelője, középen a hifi, alul meg az egyéb funkciók. Az egész pofonegyszerű és még jól is néz ki. Miért kell ezt másként csinálni?

Tételezzük föl, hogy ez a március eleji nap annyira botrányosan, unalmasan, szürkén fájdalmas, hogy a legszebb E-osztály belső sem képes változtatni rajta. Na akkor most nagyon gyorsan indítsuk be az autót és ne törődjünk semmi mással!

Végtére is 260 lóerőről van szó, ami ráadásul dízel-lóerő. Ez azért nagyon fontos, mert a maximális teljesítmény mellé 560 Nm-es nyomaték párosul, amivel akár egy hegyet is arrább tudnánk tolni. Ehelyett a motorerőt autókázásra fordítva 6,9 másodperces százra gyorsulást és 250 km/órás végsebességet kapunk.

Első pillanatban nem esünk hanyatt a szédületes gyorsítástól. Félreértés ne essék, nem megy rosszul az autó, de példának okáért a BMW 530d iszonyatos-döbbenetes erejű vágtázó üléspréseléséhez képest nem kapunk különösebben többet. A bajor limuziban konkrétan lehetett érezni a repülőgépeken tapasztalt felszállás előtti pillanatot. Ezzel szemben a Mercedes E 400 CDI még a hajmeresztő gyorsításokat is szelíden, finoman porciózott élményadagokban szolgálja fel.

Ami igazán döbbenetes, az a 260 lóerős motor rugalmassága. 140-nél durván beletaposunk a gázba, az ötfokozatú automata váltó néhány másodpercnyi időt kér, és egy visszaváltással engedélyt ad motornak, hogy a hátsó kerekeken keresztül hatalmas darabokat szaggasson ki az aszfaltból.

Ez olyan érzés, mint amikor a videón rányomunk a FastFoward gombra, és közben a 80 kilós nagynénénk beleül az ölünkbe. Menthetetlenül beletapadunk az ülésbe, levegőt már alig bírunk venni, miközben a néhány pillanattal ezelőtt még körülöttünk araszoló autótömeg pici apró ponttá zsugorodik a tükörben, a faárnyak és oszlopok pedig folyamatos csíkká olvadva vetülnek fel a szélvédőre.

Csak a táj rugalmas és villámgyors változásából, fejünk behorpadásából, nehéz levegővételünkből érezzük, hogy a tempó egy nagyságrendet változott. 200 felett sem tompul a gyorsítás. Elméletileg 250-nél szabályoz le az elektronika, gyakorlatilag nem próbáltuk, de könnyen elhisszük.

Álló helyzetből indítva is érezni a négyliteres motor teljes erőbedobását, de annyira észrevétlenül és irreálisan gyorsan érjük el a 100 km/órát, hogy fel sem fogjuk az egész folyamatot. Ebben nagy szerepe van a tökéletes, kriptaszerű csöndnek. Finom mormogás hallatszik a motor felől, amiből hideg reggeleken tisztán kivehető a V8-asokra jellemző öblösség. Amúgy ez az egyetlen zajforrás, a menetszél alig hallható finom suttogássá szelídül. Megnyugtató, de valószínűleg a tulajdonosokat hidegen hagyja, hogy 11,3 literes átlagfogyasztással közlekedtünk a teszt alatt.

Egyedül az automata váltóval nem békültünk ki. Az E 270 CDI-hez és a többi benzineshez tökéletesen megfelelt az E 400 CDI-ben is használt ötsebességes szerkezet, de nem véletlenül mutatta be a Mercedes új hétfokozatú váltóját - ami történetesen egy fokozattal veri a BMW 5-ös és 7-es automatáját. Bár a váltó alkalmazkodik a vezető stílusához, néha érezhetően lassan fogja fel a helyzetet.

Alapvetően mindenki azt várja az E 400 CDI-től, hogy a hátsókerék-hajtás és a 260 lóerő eredményeként minden kanyarban lapjával forduljon. A nehéz motor miatt azonban erre normális körülmények között nincs esély, csúszós úton is csak kikapcsolt ESP-vel megy keresztbe az autó. A bekapcsolt menetstabilizáló korán és biztosan fogja meg az autót, nem hagy játéklehetőséget a fejét vesztő vezetőnek.

Akinek nem elég az E 400 CDI gyorsítása okozta agyhalál, próbáljon ki egy fékezést 100-ról. A pedál taposását követő néhány pillanat múlva már áll is az autó, miközben a belső szerveink még folytatnák útjukat mellkasunkat átszakítva. Az elektrohidraulikus fékrendszer érdekessége, hogy az ABS-szel szerelt autóknál tapasztalt pedál-lüktetés nélkül lassít, és hogy lámpánál állva a pedált erősen megnyomva rögzíti az autót, nem engedi például lámpánál araszolni.

1835 kilogramm az E 400 CDI üres tömege. Hiába megy irtó gyorsan az autó, és hiába szerelik légrugóval, a mozgásán érezni a hatalmas súlyt. Kissé nehézkesen mozog az autó, ahogy a váltó is néha nehézkesen reagál a vezető akaratára. A kormányzáson is érezni ezt a fajta öregurasan visszafogott, de azért belül tomboló hevességet, amit mintha szándékosan el akarnának nyomni. Hülyén is nézne ki a budapesti csúcsforgalomban egy mérgezett egér módjára cikázó E 400 CDI. Ez az autó nem erre való. A 260 lóerőt lehet élvezni, de nem szabad vele visszaélni.