Teszt: Honda Legend 3.5V6

A zen-Legend

Kulcsszavak: Honda, Legend

Meditációval kezdem a tesztelést, testemet és tudatomat igyekszem egyesíteni a jelen pillanatában és erőteljes csendjében. Merthogy az autót anélkül kell megértenem, hogy bármiféle cél elérése kényszerítene erre. Nem korlátozhatom magam arra, hogy az anyagias világ leszűkítse ítélőképességemet. Egy zen tanító így tenne, én is ezt követem.

De csak azért, mert más módszerrel nem tudom megérteni azt az autót, amit japánok készítenek amerikaiaknak. A Honda fő piaca természetesen nem Európa, de még csak nem is Japán. 1977 óta az USA-ban fogy a legtöbb Honda, illetve Acura, merthogy ott úgy hívják. A Legend sem Legend, pedig az Egybesült Államokban értik, mitől lenne Legendás (egyszer elfér ez a poén), mégis Acura RL felirat kerül az autóra.

Tehát mentesítem magam minden erőfeszítéstől, létem értelme a puszta megértés.

Elképesztően csendes a Legend. De nem úgy magától, hanem aktívan. Zseniális találmány. Képzeljék el zajt egyszerű hanghullámnak. Ezt az okos rendszer méri, és a hangszórókon keresztül kiadja a zajhullán "negatívját". E kettő kioltja egymást, vagyis nem hallani mást, csak a semmit. Aprócska szépséghiba, hogy a tökéletesen kiirtott motorhang miatt feltűnően hangosak a kerekek, amiket normál esetben valószínűleg észre sem vennénk.

Hosszasan próbáltam értelmezni a Legend arcát - szerintem minden autónak van arca. A Legend arca semmitmondó, érzelemmentes, minden világi dologtól független. Zen. Nem törekszik semmire, nem akar agressziót sugározni, félelmet kelteni másokban. Csupán a funkció határozza meg értelmét. Mert az autó orra speciális érzékelőt rejt. Ez vezérli a távolságtartó tempomatot, a hazai viszonyok között nehezen használható műszert. A Honda túl óvatosra programozta a Legendet. A magyarok meg pofátlanok, a biztonsági követési távolság arra készteti őket, hogy bevágjanak elém.

Ekkor a zen-Legend újabb emberfeletti képességét dobja be, a Bajelőrejelző Rendszert, amit ők ütközésmérséklő fékrendszernek neveznek (ami egyébként sokkal kevesebbet árul el a valódi természetéből).

A rafinált gép a legváratlanabb pillanatokban csap le. Előzés közben, mikor egy darabka még belóg az érzékelő hatókörébe az előttem haladóból. Lassan araszolva, amikor a másik jármű óvatosan fékez, én meg sehogy. A rendszer kíméletes: villogó felirattal felszólít a fékezésre, majd ha nem reagálok, háromszor megrántja az övet: „Ember, legyen eszed! Hát nem látod, hogy fékeznek?!"

Igenis látom, de képesnek tartom magamat uralni a helyzetet. Nincs szükségem arra, hogy egy hisztis gép agya felülbírálja az akaratomat. Ha mégsem lennék képes, a rendszer erőteljes fékezéssel lassítaná az autót és csökkentené az ütközés súlyosságát. Eddig a pontig már egyikünk sem merészkedett a tesztelés során, megelégedtük a tudat bársonyos melegével.

Japánban, illetve máshol is, ahol jobb oldalról kormányozzák a járművet, létezik sávelhagyást megakadályozó rendszer, ami egy kamerával pásztázza a sávot, és ha a vezető eltér a gép által megállapított ívtől, akkor ellenkormányozással tartja saját sávjában az autót.

Ezen a ponton hitem talaját veszti. Most akkor tulajdonképpen ki vezet? A vezetés nekem kikapcsolódás, öröm, nem pedig szükség. Kell az érzés, hogy az autót én vezetem, nem ő vezet engem. Vagy ez az önmegvalósítás olyan magas foka, amikor már a zen-Legend hamarabb tudja, hogy én mit tennék, mint én magam?

Egy zen harcos lapozna, te sem tehetsz mást.