Teszt: Dacia Logan 1.6 16V

A legerősebb Dacia

Kulcsszavak: Dacia, Logan

Ahogy közelítek felé - úgy este fél nyolc lehet - a mélygarázsban, már messziről szemet szúr a csillogó 100 ezer forintos alufelni, és a vakító 80 ezer forintos torreádorpiros metálfény (szerintem bordó). Látszik a fényűzés. A bovdennel állítható fényszórók mellett krómkeretbe foglalt hűtőrács, ködlámpák, és méhsejtmintás levegőbelépők engedik sejteni, hogy itt bizony egy komoly csúcsmodellel lesz dolgom.

Hosszúra nyúlt ez a péntek, így az egyetlen célom, hogy mielőbb hazajussak, és ágyba vágjam magam. Persze nem egyedül, így egy apró kitérőt még teszek, hogy felkapjam a barátnőmet. A távolság kicsi, a lóerők száma elegendő, így nem lesz gond, hipp-hopp otthon leszek.

Az emberséges cégpolitikának hála hétvégén annyit dolgozhatok a vállalat által biztosított laptopon, amennyit csak akarok, így most is bevágom a kissé összekoszolódott, de márkás hátizsákomba.

A kulcs kezemben, már messziről nyílik a központi zár, manapság egy Daciába sem kell a kulcsot dugdosni, ha megfizetjük, illetve ha elég drágát veszünk belőle. Illetve mégis. A csomagtartót kulccsal kell kinyitni, visszaszívom az egészet. Szívesen adnék érte 10 ezer forintot, hogy ennek ne így kelljen működnie, de hiába. Nincs ilyen opció. Még csak az utastérből sem nyithatom, de nem vagyok elégedetlen.

Az elémtáruló meztelen lemezek által határolt tér olyan hatalmas, hogy a hátizsákomat kapásból beszippantja, és vigyáznom kell, hogy magam bele ne szédüljek, ha nem akarom, hogy mentőcsapat induljon a keresésemre három nappal később, miután feltűnik kollégáimnak az elveszésem.

Lezárom, lépek hármat és a karosszéria színére fényezett kilincs segítségével máris nyílik az ajtó, a szintén lefényezett tükörházzal együtt, és az utastérben találom magam. Nem nézelődöm sokáig, mert sietek, dugom a kulcsot és indítok. Feléled mind a 105 lóerő, mind a 16 szelep és csak az én parancsomra várnak.

Gurulni kezdek és az első métereken még állítgatom az ülést meg a tükröket, amelyeket Szörényi András kollégám módszeresen elállítgat, mondván ő így lát ki jól. A szerkesztőség többi tagja mind azonos beállítással vezet, az üléstávolságot leszámítva, így ez egy kicsit érthetetlen, sőt néha bosszantó.

Még kis sem értem a mélygarázsból, amikor a kormányoszlopot kezdem vadul taperolni, hogy egy kicsit közelebb húzzam magamhoz a kormányt, de hiába. Állítani nem lehet, az üléssel kell variálnom. Mivel legalább 10 éve 190 centi felett éldegélek, az ülést leghátsó pozícióba tolom, a háttámlát pedig közel függőlegesbe. Egész kényelmes a pozíció, ahhoz képest, hogy nem állítható a kormány, de azért hálát adok az Úrnak, hogy ilyen hosszú kezekkel áldott meg. Legalább erre jók, ha már minden egyes ruhavásárlásnál megszenvedek velük.

Nyílik a sorompó, végre elhagyom a munkahelyem, újra megjön a térerő, ezt kihasználván gyorsan hírt adok indulásom megtörténtéről, és gyors készülődésre buzdítom kedvesemet. A motor még kisem hűlt, így minden adott ahhoz, hogy sebesen letudjam az alig 10 kilométeres távot a városban.

A gyér forgalomból jól látszik, hogy ma én voltam az egyik legszorgosabb munkaerő, de én inkább a legnagyobb baleknak érzem magam. Odalépek neki, a motor meglepően könnyen veszi a fordulatot, máris 6500-nál jár a mutató, a sebességmérő pedig vehemensen szalad az óramutatóval megegyező irányba.

Az elütött jávorszarvasról és a beégetett Golf GTI-ről a következő oldalon