Kétkerekű autót teszteltem

Teszt: Honda GL 1800 Gold Wing

1200 kilométer, egy prágai kirándulás van mögöttem a kétkerekű behemóttal. Életem legnagyobb élménye volt, még ha a régi vicc tanulságával búcsúztam is a motortól, azzal, amit Kohn bácsi mondott, amikor először látott zsiráfot. Szép, szép, de otthonra nem kéne. Nézzük, milyen egy hétvége a Gold Winggel!

140 a kényelmes, tartós utazósebessége. De a hangulat 100-110 körül az igazi

Esőruhák, hátizsákok, tartalék kesztyűk be a központilag reteszelhető dobozokba, két oldalra és hátra fel. Zsepi, telefonok, pénztárcák szétszórása a kesztyűtartóba és a hátsó kis rekeszekbe. Felszabadult összeröhögés az útitárssal: és még azt hittük, nem fogunk beférni, pedig még hálózsákokat is tehetnénk el, be a zárt dobozba. Na jó, pakolás kész, indulhatunk.

Az ember könnyedén átveti lábát hátrafelé a hihetetlenül széles nyergen, majd lehelyezi tomporát a világ legpuhább gyári motornyergébe. Aztán feszengve köhint, mert eszébe jut, hogy így bizony nem tud felkapaszkodni az asszony a hátsó trónszékbe. Tehát vissza.

Figyelmeztetés az utasnak: össze ne karcold a bakanccsal a fényezést, meg ne rúgd a légzsák fedelét! Aztán jöhet a show, egy kis humoros varieté. Az utas először függőleges spárgával kísérletezve próbálja a hátsó doboz felől lába közé venni az irdatlan gépet - erre esélye sincs. Aztán jön a bal lábbal a trepnire állva lendítős figura, ami annyira félelmetes az oldalsztenderre dőlve billegő motoron, hogy a legtöbben visszariadnak tőle.
Még legjobban az működik, hogy fenék a pazarul kárpitozott hátsó fotelbe, jobb láb a tank felett átlendít - ekkor kell vigyázni a karcolás, a tank összesarazásának elkerülésére - és meg is van. Innentől az utas hátradőlhet, beállíthatja magának a hátsó ülés fűtését, és akár el is szunyókálhat a Gold Wing hathangszórós, hifijének altatódalára. (Megtörtént, a cseh autópályán aludt el mögöttem a kedves.) Dőlésben, kanyarodásban segíteni úgyse tud, jobb is, ha nem mocorog. A munka immár teljes egészében a pilótáé.

Ha az utas blokkolja a helyet hátul, a motoros, mit motoros, sofőr is előre láblendítős gyakorlattal kezdi. Ha sikerül elkerülni, hogy ezt a pillanatot kiszúrja a Gold Winget közterületen mindig szükségszerűen körülálló szájtátó tömeg, már nyert ügyünk van: innentől mi vagyunk az utak királya.

Egyenesbe állítom a motort - meglepően könnyedén megy, a hathengeres boxermotor nagyon lent van az alumínium vázban, a súlypont alacsony, az egyensúlyozás könnyebb, mint sok magas nyergű robogón. Beröffentem, élvezettel hallgatom a finom duruzsolást.

A hifi gombjai a bal térdnél

Kimanőverezek a kapun, ehhez nagy segítség a hátramenet, melyet járó motornál az önindító kapcsolójával aktiválhatok. Jó trükk: az önindító lassan, biztonságosan tolja hátrafelé a motort, kuplungra, gázra ilyenkor nincs gond. Beállítom a navigációs rendszert - muszáj most, állva, menet közben biztonsági okból már csak a zoom működik. Háztól házig 507 kilométer. Induljunk!

Prágáig és vissza: ennél alkalmasabb tesztutat keresve se lehetne találni a Honda Gold Winghez, a motorkerékpárok non plus ultrájához Európában. És itt gyorsan szögezzünk is le valamit: a Gold Wing amerikai motor! Hosszú, nyílt országútra, nyugos, 100-110-es tempomatos utazásra tervezték, miközben sír a rádióból a jó kis kamionos country. Itt mifelénk egy kicsit mindig szenved a Gold Wing és egy kicsit mindig szenved rajta a motoros.









A faluból az országútra érve megérzem: így kéne végigsuhanni, hosszú kanyarokban, zenét hallgatva. A szélvédelem még sok is, ki kell nyitnom a hatalmas plexi szellőzőzsaluját, hogy érezzek valamit a menetszélből. A lábfejem, lábszáram kellemesen melegíti a nyitható szellőzőrostélyokből érkező forró levegő. A motorosan állítható légrugós első futómű finoman veszi le az úthibákat, a Gold Wing inkább kényelmes, mint feszes. Ez a 100 körüli cirkálás az ideális neki. De Prága messze van, most csak egy hétvége van rá, nem lehet megúszni az autópályát.
130 fölé gyorsítva érzem és hallom a sisakomra jutó örvényeket. Sebaj, van megoldás. Megállok az első kútnál, feljebb emelem az állítható magasságú plexit. Teletöltöm a 33 literes tankot (legközelebb 400 kilométer után kell majd;  Gold Wing alattunk kijött 6,5 literből százon). Aztán vissza az útra, felveszem a sztrádatempót, feltekerem a kormánymarkolat és az ülés fűtését, aztán elkezdek vágyni egy Pan Europeanre. Vagy egy feldobozolt naked motorra. Vagy akár egy túraenduróra. Vagy bármire, ami egy igazi gyors motor.

Minden nehéz vas lent, a súlypont alacsony, az egyensúly tökéletes

A Gold Winggel nem probléma a tartós 160-180 km/h sem (ahol szabad ilyesmit, ugye), de hiába a nagy tömeg (két személlyel, csomaggal hat mázsa!) nyújtotta stabilitás, ha a fürgeség, a motorozás egyik lényegi élménye kimerül az 1832 köbcenti, a 167 Nm által biztosított elemi erőben.

Már ezres fordulattól irdatlan a nyomaték, a teljesítmény pedig egyenletesen épül fel úgy hatezerig, a váltás ésszerű határáig. A kardánhajtás ilyenkor sem húzza félre a motort, a hang pedig duruzsolásból kellemes ordítássá válik. Az erővel tehát nincs gond. De a könnyedség, a természetesség nem a Gold Wing világa.

Ezt a motort irányítani dőléssel, testsúly-áthelyezéssel lehetetlen, mindenre a kormányt kell használni. Mármint a magamfajta kocamotorosnak, ugye, van, aki nem így gondolja:



Úristen, van, aki ezt a dögöt pályára viszi? Nézzétek, 1:00-nál leteszi a térdét!

Úgy egy óra sztráda után kezd kicsit unalmassá válni a dolog. Fészkelődöm, játszok a kormányvégek konzoljaira vitt kezelőgombokkal, tekergetem a rádiót, kezdem várni a következő tankolást.

Minden benzintyúk álma a hátsó fotel

Hej, de jó lenne, ha lenne a bukónkban mikrofon-hangszóró, hogy csatlakozhatnánk a Honda beépített átbeszélő-rendszerére! Néha rányomok a többszólamú, iszonyat hangos, kamionokat megszégyenítő kürt gombjára, ez mindig felvidít. Bezzeg vége az unalomnak, ahogy beérünk a nagyvárosba.

A Gold Winget könnyű megtartani állva, könnyű vele egyenesen gurulni már sétatempóban is. No de amíg elérjük azt a sétatempót! Persze igazi motoros még ezzel sem áll be a sorba. A prágai városi sztrádaszakaszokon szerencsére jó széles sávokat hagytak, a két tompított mellé fel-felvillantott két távolsági fényszóró pedig még a legkókadtabb pilótákat is felébresztette. Szóval igenis lehetett a hatalmas motorral a sorok között haladni.

A kockakő, különösen a vizes kockakő, leginkább pedig a vizes kockakő kanyarban, az az igazi kihívás. Newton nem hazudik, hat mázsa két féltenyérnyi gumifelületen, hát az hat mázsa, két féltenyérnyi gumifelületen.

  Ilyenkor leginkább a hirtelen gázadások mellőzésére és a szolid kanyarvételre kell figyelni, a lassítás a blokkolásgátlós fékrendszerrel nem okoz gondot.

És már meg is érkeztünk. Letámaszt, kipakol, lezár a távirányítós kulccsal - irány Prága. Másfél nap pihi a Gold Wingnek, másfél nap lábkoptatás nekünk. Közben sokan megnézték a panzió előtt az utcán parkoló motort, de szerencsére nem bántotta senki.

Még a praktikusan, egy mozdulattal lehajtható és ugyanennyivel letörhető krómantenna sem ihletett meg senkit némi vandalizmusra.

A visszaút ugyanez lentről felfelé. Szép kaland volt, hálás vagyok a Jóistennek (és a Hondának, természetesen), hogy lehetővé tette számomra ezt a túrát.

Az unokáimnak is boldogan fogom majd mesélni, milyen ügyesen ráncigálta a tata annak idején az egy-nyolcas boxerszörny bajuszát. De részemről továbbra is inkább egy óriásrobogó, esetleg a Pan European. Gold Wing? Nem, köszi. Inkább a zsiráf!