Dimitrij Lénáról mesél

Hová lettek az igazi nagy telek?

Kulcsszavak: publicisztika, tél, hólánc

Fábry Sándor gyakran hangoztatja, milyen fontos, hogy emlékezzen, emlékeztessen arra, milyen volt az élet az ántivilágban, a Rendszerváltás, Pluralizmus, Kapitalizmus eljövetele előtt. Ez az ő feladata szerinte. Azok a magyar autósok pedig, akik még papírjogsit kaptak a vizsga után kártya helyett, lassan a havas utakkal emlékének őrzői lesznek.

Van egy Laár András-vers, így megyen:

tessék-lássék felszereljük a téli gumit, ha már megvettük, ne porosodjon a garázs sarkában

Dunaparti esték
Hej, azok a régi-régi dunaparti esték.
Amikről én nem is tudhatok,
Hiszen még nem éltem,
Azokról hallgatok.

Hát igen. Ha a globális klímaváltozás nem változtat szokásain, és tovább langyosítja a teleket, gyerekeink már csak hallgatni tudnak hóátfúvásokra felhasaló, út közepén elakadó autókról, melyben félve bújik össze karácsony szentestéjén a család. Sosem ismerik meg a hátat elöntő hideg verítéket hosszú, meredek, fölérendelt kereszteződésbe torkolló lejtők közepén, amikor az ABS úgy dönt, hogy nem engedi tovább fékezni a kerekeket, és a kocsi ugyan csak hússzal, de megállíthatatlanul gurul-csúszik kattogva a balról érkező Ikarus elé.

Még tessék-lássék felszereljük majd a téli gumit, egyrészt, hogy ha már megvettük, ne porosodjon a garázs sarkában, másrészt mert néha, kora reggel azért még kicsit le-lefagy a köd. Bekészítjük a jégkaparót az ajtózsebbe, bár azt a reggel hétkor alulról már olvadó hártyát egy drágább négyrétegű papírzsepivel is le tudnánk törölni. De hogy mi is az a hólánc? A fene se emlékszik, nem az a népi játék, amikor az eszkimók kézről kézre adják a vödör fókazsírt?

Én még kuksoltam együtt kishúgommal az S100-as Skoda hátsó ülésén, a lehúzhatatlan, jeges oldalablakok között, a hatodik emeletről több liftfordulóval lehordott paplanok alatt, hogy na, akkor indulunk a nagymamához. (Debrecenből Mezőtúrra: száz kilométer. Akkor ez izgalmas kirándulás volt, ma többet ingázok naponta.) Aztán a város határából vissza kellett fordulnunk, mert az alig létező fűtés nem tudta leolvasztani a szélvédőről a jeget, a kannában vitt meleg víz, amivel apukám néha lelocsolta az ablakot a lámpáknál, túl hamar elfogyott.

Felénk már nem nagyon látni hasonlót

Most, negyedszázaddal később meg a reggeli napsütésben azért abajgatom decemberben a gyereket óvodába indulva, hogy jaj, ne lépjen a pocsolyába, nehogy sáros legyen a kárpit. Ő vajon mit mond majd az ő gyerekének Mikulás után? Szaladjon gyorsan át az ajtóból a kocsiba, nehogy megkapja a nap?

Igazából senki nem tudja pontosan, mi történik. Van olyan vélemény, hogy Magyarországot különösen gyorsan melegíti a sok üvegház-gáz. Olyan is  akad, hogy kamu az egész, amit érzünk, csak kis kilengés, füstöljünk bátran. A kedvenceim pedig azok a cikkek, amelyek arról szólnak, hogy a fene tudja, mi történik velünk, ha történik valami egyáltalán, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy buzgón reménykedünk. Valószínűleg az ilyesfajta cikkek a legmegalapozottabbak.

Én például abban reménykedem, hogy lesz még hó a télen. Ugyan van baj bőven, ha a Mikulás, Gyed Moróz, esetleg Joulu Pukki megrázza szakállát: a mindennapi rohanás késedelmet szenved, autók csúsznak egymásba meg árkokba, tankok viszik falvakba a kenyeret, ami drága mulatság ? de nekem télen hó kell.

Tényleg, miért nem várhat egy-két napot az a kenyér?

Mióta az eszemet tudom, nem bírom felfogni, ha leesik az első komolyabb hó, miért indulnak azonnal lánctalpasok kenyérrel a boltokba. Nem arra gondolok, hogy ha nincs kenyér, egyenek kalácsot az emberek, de tényleg olyan üresek a spájzok, hogy gond egy-két napig bolt nélkül élni? És ha igen, akkora az elidegenedés, hogy ha nincs is otthon semmi, nem lehet átszaladni mondjuk egy bögre rizsért a szomszédba? Kérem, mailto én tegye fel a kezét, aki élt át olyat, vagy hallott olyan esetről, amikor tényleg nem tűrt pár nap halasztást néhány kiló kenyér, pár liter tej eljuttatása a sarki kisboltba! Péter például ilyet szólt: Kedves Tamás! Az "átkosban" nagyon fontos volt, hogy az ellátás ne szüneteljen, mert az az egész szocialista ellátórendszert jellemzi. Ezenkívül ha páncélossal viszik a kenyeret a falvakba, az már propagandaértékű dolog: az állam gondoskodik az emberekről. Ez olyan, hogy először a "Szovjetúnió hőse" címet (Geroj Szovetszkogo Szojúza) is egy mentőexpedíció tagjai kapták, és csak utána lett a második világháború legrangosabb katonai kitüntetése.

Persze egyszerűbb így az élet: nem kell ötvennel battyogni, mégis meg-megcsúszni a jégbordákon. Nem rakódik hó a felni belsejébe, hogy aztán a letisztított úton nyolcvanra gyorsítva már elkezdjen ütni a kerék. És, ha így megy tovább, tán örökre elfelejthetjük a hóláncszerelést.

Könnyebb hó nélkül télen az élet, mégis szomorú vagyok. Úgy érzem, mintha elvettek volna tőlem valamit. Adjátok vissza a teleimet!