Az év első hőségtől terhes napja volt. Az aszfaltolvasztó fajta. Autóátvétel után kigurultam a Kárpát utcára, ahogy azt már tettem megannyi Mercedes tesztautóval, de ennyire nyomasztó, aggódásba oltott izgalom egyik esetben sem ült a vállamra.

Mert a szokásos, százezer számra gyártott típus első hírnöke helyett egy 1979-es Mercedes-Benz SLC 450 méretes motorházteteje mögött ülve sandítottam a jobbkezes kereszteződésben, azzal a tudattal, hogy ebből több már nem lesz, és ami van, az se túl sok.

Első ránézésre a kort büszkén viselő C107-est látunk, vagyis a G-osztály után a második leghosszabb ideig gyártott Mercedest, az R107 kódú Bobby-kabrió keménytetős kivitelét, belépőt a csillagos veteránosok világába.

Ezerszer egyszerűbb mint bármelyik mai Mercedes, mégis ezt nézik meg a legtöbben.

A Mercedes SLC  5.0 egy eléggé bátor gyűjtőnek, és a hazai márkaképviseletnek köszönhetően került hozzánk, a Mercedes Csillagtúrán vettünk részt vele, de a ralipályákra termett nyolchengeres megérdemelt egy külön anyagot, így a túra élménybeszámoló mellett most még pár gondolat szól a ritka típusról.

Nyugtatom magam a számokkal, a típuscsaládot nézve mégsem olyan ritka, mindent összesöpörve 1971 és 1989 között 300 175 darab készült a különböző SL/SLC variánsokból. Ha elviszik a tükröt, akkor az még nem a világvége. Délutáni dugót fogok ki, a körúton ragadva rágódom a ritkaság kérdésén, az ötliteres V8-as lágyan issza a benzint, a vízhőfok vészjóslóan emelkedik, a nagyvárosi tumultust már nehezen viseli a 241 lóerős blokk.

Aggasztóan ritka

Az utca embere egy szép öreg Mercedest lát, az autórajongó az OT-rendszámos, jó állapotú veterán SLC-t nagy motorral, a márkarajongók pedig tudják, miért aggódom. Mert ez az 1979-es példány a veteránok között ritka tömegautó, csak apró külső jegyek árulják el, hogy a V8-asok között is fehér holló. Mindössze 1470 példányban gyártották az „alublokkos” ötliteres kivitelt, tulajdonképpen muszájból, a rali-vb szereplések, illetve az új motor tesztelése miatt.

A 450 SLC , 450 SLC 5.0 és 500 SLC modellekkel a Daimler-Benz olyan hosszútávú ralikon is részt vett a 70-es években, mint a 30 000 kilométeres Vuelta a la America del Sud (1977) , a Safari Rally (1979) és a Bandama Rally (1979/1980).

Kívülről a korabeli divatnak megfelelő, csomagtartóra biggyesztett puha légterelő, és az 5.0 felirat árulkodik, de az azonos formájú lemezek is eltérnek, az ötliteres motorházteteje és több karosszériaeleme is alumíniumból készült.

Ennek köszönhetően is könnyebb a vasblokkos rokonoknál, 1630 helyett 1515 kilót nyom a mérlegen, ami nyilván jól jött, amikor meglóbált orral nyélgázon tették keresztbe valahol az afrikai salakon. Ilyen mutatványokról nem álmodtam a sorban araszolva, inkább csak drukkoltam, hogy a vízhőfok maradjon a száz körüli tartományban, és méltóságteljes nyolchengeres morajlás végre morgásba váltson, ahogy elfogy a város.

Végül kiérve a 31-es főútra, akadt tér a 240 lóerőnek, és a háromsebességes automatával ringató őserővel lódult meg a 4,7 méteres SLC. Az orrát emelve horkantott az M117-es motor, majd húzni kezdett, akár a mozdony.

Fáradhatatlanul szeli az utat, még ma is tökéletesen hozza azt a GT-hamgulatot, ami miatt képes ezer kilométereket autózni az ember, puszta kedvtelésből

Hangja végig visszafogott marad, csak aláfestő moraj, messzi üvöltés hallatszik a kabinban, de azért végig sejteti az erőt, mint egy akusztikusra hangszerelt Motörhead-sláger.

Nyilván sok autórajongó csattan fel, miért fránya automata került a sportosra hegyezett, nagy löketű nyolchengeres mellé? Nos, pont a nagy lökettérfogatú motor az ok, ekkora nyomatékot csak a hagyományos automata erőátviteli rendszer bírt el hosszú távon, nem mellesleg a típus fő piaca az Egyesült Államok volt, ahol ez a párosítás az eladhatóság alapja.

Zenbe oltott száguldás

Valahogy nem is hiányzott, hogy pánikszerűen kavarogjak a fokozatok között, a méltóságteljes GT-hangulathoz tökéletesen illik a ritkán kapcsoló automata, az autó úgyis mindent megold erőből. Zseniális nagyvonalúsága ott van a gázpedál minden érintésében, bármit is teszünk, mindig érezteti, hogy bőven van még ott, ahonnan ez az erő jött. Hiába préselnek pokoli módon az ülésbe a modern sportkocsik és rántják magukra a végtelent egy turbószusszantásra, ezt a stílust, ezt a közvetlenséget nem tudják visszaadni.

Mi adja a varázst? A gyorsítási szándékra adott szinte azonnali reakció, ahogy emelt orral lép el a belső sávban. A százas sprint mai szemmel nem eget verő érték, 8,5 másodperc, de a gázpedál leheletnyi érintését követő pár méteres gyors kilépés, mint a szélbe kapó vitorla. Nem akarjuk elengedni, és ahogy egyre több levegőt szürcsöl a blokk, a K-jetronic befecskendező is rákapcsol, a nemesi torokköszörülés pedig egyre lelkesebb, öblös nyolchengeres hanggá fejlődik.

Ötezerig kellene pörgetni a csúcsteljesítményhez, de a 400 Nm csúcsnyomaték már háromezer környékén mutatja, miért nincs valódi alternatívája egy ötliteres benzinmotornak.

Bár csábító lenne kihasználni 1979 egyik leggyorsabb Mercedesét, inkább a nyugodt suhanásra szavazok, a klímát úgyis tölteni kell, és kilencvennel, lehúzott ablakkal még arra is van idő, hogy rácsodálkozzak a Becker rádió automata keresőjére, ami ma is pontosan megáll minden AM-FM frekvencián sugárzott adónál.

Másik dimenzió

Az andalgás időt ad rácsodálkozni az autó dimenzióira. Ennyi évtized alatt szinte minden porcikája megváltozott egy csillagos kupénak. Az SLC-ben még kanapészerűen rugózó bőrülésekben hullámzunk, az ülés is része a komfortot adó libegési effekt megteremtésének. Előttem hatalmas méretű, térdek közé érő kormány, mögött pár centire már ott a műszerfal és a szélvédő. A fabetétek ívek, furfangos formák helyett egy szögletes tömböt alkotnak, de vastagságuk az elpusztíthatatlanság ígéretét sugározza.

Nincs B-oszlop, az ablakok keret nélküliek, ez kell egy vérbeli kupénak!

Kinyújtott karral szinte kívülről le tudom törölni a szélvédőt, annyira közel van, a B-oszlop hiánya, de főleg az alacsonyan húzott övvonal miatt sokkal szellősebb, és kevésbé rejt gyomrába, mint egy mai típus.

Ma már kényelmetlen a magas, vaskos ajtón kikönyökölni, itt szinte adja magát, és hiába a méretes orr, annak minden centijét látjuk, könnyű eldönteni, hol fog elférni a pingpongasztal méretű motorháztető.

Ami bármilyen ablakból kinézve cefet jól mutat, a klasszikus kupé arányokat itt még nem torzítja el virtuóz lemezmegmunkálás, és a rengeteg biztonsági előírás miatt pöfetegre fújt aránytalan test. Ma már egy Mercedes fényszórójában több az ív és a dizájnelem, mint itt az egész karosszérián, és pont ezért hat különlegesnek az SLC. Feszes, egyenes vonalakból áll össze a gyerekrajzok örök háromdobozos formája, de kellő eleganciával megszórva, ahol kell, vaskos krómmal, keret nélküli ablakokkal és levegőt szelő hosszú orral.

Ahogy a vezetési pozíció, a beltér méretei, úgy a kormány mögött észlelhető hatások is merőben másképp hatnak, mint a kétezres években készült kocsinál. Méltóságteljes imbolygással halad a Mercedes, de sosem kelt bizonytalanságot. A ringatás az előadás része, erre kell ráérezni, és mindig fejben tartani, hogy ebben még nincs kikapcsolhatatlan menetstabilizáló.

Tulajdonképpen egy kísérlet része volt a kis példányszámban gyártott SLC 5.0, a későbbi alublokkos V8-asokat tesztelték vele

Az autó másképp szól, ha már vészes a tempó, a mai szemmel furcsának ható 205/70 R14 méretű gumik előnye, hogy előbb dől, ráfeszül az ívre a gép, majd amikor szinte már látjuk magunk előtt az elgyűrt oldalfallal úszó gumikat, csak akkor jön ki tényleg a sodrából. Hagy időt a reakcióra, de az ívbelső kerék természetesen egy átlagos kikanyarodáskor is figyelemfelkeltő nyikkanással mutatja, hogy egy ekkora V8-as már alapjárat közelében sem viccel. Még akkor sem, ha már 1979 óta tripla értéket mutatnak a hasonló csúcsot képviselő típusok teljesítményértékei.

Mai szemmel minden ízében furcsának hat a beltér

Veteránozni jó

Talán 15, talán 18 litert evett a Mercedes Csillagtúra hétvégéjén megtett szűk ötszáz kilométer alatt, de minden egyes csepp megérte, mert ezt a kalandot nem csak én élveztem, hanem mindenki, aki beleült, aki látta, és szereti a veteránokat. Egy ilyen autót kúton tankolni, ritkán járt utakra vinni, autómosóban szépíttetni mindig egyet jelent pár mondattal, pár keresetlen szóval, elismerő biccentéssel.

Az öreg autók mindig feltűnést keltenek pozitív értelemben

Kicsit kiszakít a hétköznapokból, áthidalja az időt, olyan témát ad az autószeretőknek, amiben nincs vetélkedés, rivalizáció szúrta tüske, és a magamutogatás faktora sem játszik szerepet. Veteránozni tisztán pozitív fanatizmus, és az a legszebb az egészben, hogy mi is áhítattal néztük a miattunk, a csillagtúra miatt kivonuló, makulátlan állapotú Volkswagen Bogarat, és fültől fülig érő vigyorral integettünk a szemben feltűnő púpos Wartburgnak. Mert mindegyiken látszott az odaadás, a befektetett munka, az elismerésre méltó akarat és kitartás. Ez az élmény pedig nem típusfüggő.