“Csak egyetlen apróság volt gyanús, de ennek akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Az autót hirdető cég egy fizetős, nyilvános parkolóba volt bejegyezve” – kezdi átverésének történetét István, amit szeretne megosztani másokkal is. “Az eladó azonban szimpatikusnak tűnt, a kocsi csillogott-villogott, és még vezetett szervizkönyv is járt hozzá, ahogyan azt a hirdetés ígérte.”

Ő nem ad Orbán Viktornak egy fillért sem

István szeptember elején döntött, leváltja új korától szeretettel dédelgetettet, de már lassan öt esztendős autóját (nevezzük a cikk kedvéért E-osztályos Mercedesnek) valami fiatalabbra és kisebbre. Talált is a legnagyobb használt autós oldalon egy roskadásig extrázott, mindössze 3,5 éves másikat. Legyen mondjuk egy S60-as Volvo, így hasonló az arány a történetben eredetileg szereplő autókkal. Feketében, némi ízléses optikai tuninggal. Világéletében német autókat hajtott, de mindig is szimpatizált a svéd márkával, a hirdetés végi “egyéb” rovatban pedig első helyen villódzott az opció: csere érdekel.
 
Ahogy mondani szokták, itt a soha vissza nem térő alkalom, érezte. István felvette a kapcsolatot a hirdetővel.
 
Csütörtök kora este találkozott személyesen Zsolttal a nyilvános parkolóban, ahol István gyorsan kiszúrta: olyan 5-6 magyar rendszám nélküli autó várt körülöttük újabb vevőkre. De hát kereskedő, istenem. Ennél problémásabbnak tűnt, hogy a hirdetésben szereplő “érvényes magyar papírok” ellenére a Volvóról is hiányzott a hazai azonosító, sőt, Zsolt német nyelvű adásvételit rakott elé.
 
Egészen pontosan valami itthon nyomtatott, furcsa hibrid verziót, cirádás betűkkel.
Verkaufer/Eladó:
Kaufer/Vevő:
Folgendes Fahrzeug/A következő jármű… stb. – messziről látszott, hogy nem hivatalos dokumentum.
 
Így, németül és magyarul. Eladóként ráadásul nem is Zsolt volt feltüntetve. Még csak nem is a hirdetésben szereplő magyar cég, hanem a leverkuseni illetőségű Jovan Milosevic.
 
“Mondtam is egyből az úrnak, hogy én a kocsit hirdető magyar cégtől akarok vásárolni” – emlékszik István. A kereskedő erre teljesen korrekt módon elmesélte neki, hogy ő ettől a német kollégától vette a kocsit, és persze megoldható, hogy átíratja a saját vállalkozása nevére, aztán onnan íratja át pár nappal később ez én nevemre, de a köztes akció fölöslegesen kidobott 120 ezer forintba kerül, márpedig ő nem akar Orbán Viktor zsebébe rakni egyetlen fillért sem.”

A fotók illusztrációk, a rajtuk látható tesztautóknak semmi közük a történethez

“Mivel pontosan tudom, hogy a kintről behozott kocsikat nagyrészt így hirdetik, teljesen szokványosnak tűnt minden. Bár én valamivel többre tartottam a Mercimet, a Volvo igencsak gyönyörű volt, tényleg rengeteg extrával, végül egálban megegyeztünk. Lepapíroztuk, hogy a következő szerdán, friss műszakival, természetesen magyar rendszámmal, a nevemre írva megkapom az autót.”

István adott 100 ezer forint foglalót, elégedetten elbúcsúztak.

Első nap, első probléma

Sokan csóválhatják a fejüket, hogy ebbe bizony nem lett volna szabad belemenni. István erre azt mondja most, hogy mindez utólag tűnik gyanúsnak, akkor és ott semmi olyat nem tapasztalt, ami különösebben eltérne a kintről behozott kocsikkal kapcsolatos ügyintézéstől. Szerinte így megy ez ma Magyarországon.  Vegyük sorra:
  – a Németországból behozott kocsin nem volt magyar rendszám, mert a kereskedő nem akarta a nevére venni plusz pénzért
  – István számára ismeretlen eladó szerepelt az adásvételin, német címmel
  – az eladó őszintén elmondta ezeket a háttérinfókat
  – valóban szokatlannak tűnt, hogy a magyar cég címe azonos volt a parkolóéval, de mivel több eladó jármű állt ott, telephelyszerűnek tűnt a parkoló
  – a kocsi gyönyörű volt, a szervizkönyvét pedig a szóbeli ígéretnek megfelelően szakszervizben vezették
 
István nem érezte, hogy bármi probléma lenne, habár szerdán újabb apróságot szúrt ki az öccse, aki aznap elkísérte. A 3,5 éves Volvo szervizkönyvében az utolsó bejegyzés 2012-ben történt, amit Zsolt elintézett egy “lízingből visszaadott autóként sokat állt, ez természetes” félmondattal.

Egymás tenyerébe csaptak.
 
Már majdnem hazaértek a szép új Volvóval Istvánék budai otthonába, amikor a kocsi kompjútere kiírta, hogy valami probléma van a légzsákkal. A házból hívta Zsoltot, aki nem vette fel, az egyből megírt e-mailre viszont az autószerelőkre jellemző szakértelemmel másnap reagált. Hosszan, részletesen elmagyarázta, mindez azért nem vészes, mert…, és különben is mindössze 14 ezer forintért kitörölhető a jármű agyából a hibaüzenet. Tényleg nagyon szakszerűnek tűnt – kár, hogy szavait gyorsan cáfolta az élet.

A fotók illusztrációk, a rajtuk látható tesztautóknak semmi közük a történethez

Támad az átverő, kárt mentene az átvert

Mivel István nem az a mindent a lehető legolcsóbban, a haver hátsó garázsában megbuheráltató típus, elvitte márkaszervizbe a kocsit. Ki lepődik meg azon, hogy rossz hírek sokaságát közölték vele a kocsi átvizsgálása után?
1, A jelzett probléma javítása egy százasba kerül alaphangon.
2, Komolyabb gond, hogy a sérülésmentesnek mondott autót javították, fényezték.
3, A hirdetésben szereplő, és az órában leolvasható 43 ezer kilométer helyett biztosan sokkal több van benne, 69 ezernél járt a kétéves szervizkor, 1,5 évvel ezelőtt.
4, A szervizkönyvből több lapot kitéptek.
 
István átverve érezte magát, hívogatta Zsoltot, de mindhiába, az udvariasnak megismert kereskedő nem vette fel a telefont. Ha akadozva is, de az e-mailes kommunikáció legalább működött, újabb meglepetéssel szolgálva. Zsolt ugyanis a Volvo hibalistájánál sokkal komolyabbal állt elő a Mercedesre vonatkozóan: zúg a futóműve, akadozik a generátora, olykor nem indul az ülésmozgató, és mindezt ő már ki is javíttatta bő félmillióért.
 
“Bármennyire is sajnálja, emiatt nem tudja elfogadni az ajánlatomat, hogy cseréljük vissza a két kocsit. A különbség az volt a két ügyben, hogy míg én a Volvo minden nyűgjét-baját alá tudtam támasztani dokumentumokkal, ő egy darab számlával nem igazolta az állításait. Amúgy a Mercimmel természetesen semmi gond nem volt.”

És ezzel még közel sincs vége a zűrös kavarásnak

Zsolttal gyakorlatilag nem lehetett telefonon beszélni, a levelezésüket pedig szokatlanul csomagolt, fenyegetésszerű pár sorral zárta rövidre. Utolsó e-mailjét bizonyos “Szabovik ezredes”(-ként?) írta alá, aki pár soros levele szerint nem is tudja, hogy ki István, de azért továbbította e-mailjét a “Nemzetbiztonsági Hivatalhoz”.

A fotók illusztrációk, a rajtuk látható tesztautóknak semmi közük a történethez

István ekkor fordult a rendőrséghez, ügyvédet keresett, és szerkesztőségünkkel is megosztotta balszerencsés történetét azzal a magyarázattal, hogy sztoriját olvasva remélhetőleg más óvatosabb lesz nála.
 
Közben tovább figyeli a hirdetős oldalt, ahol megtalálta Zsolt telefonszámát, de ezúttal már másik cégnév alatt. Ügyintézőt, és e-mail címet is váltott, de a régi telephelyen, és a régi telefonszámmal működik tovább, ha még bárki bármit elhisz ebből az egészből.
 
Sőt, újabb érdekes e-mailt kapott, amelynek feladója állítja: valaki visszaélt az István által elsőként megismert cégnévvel, az ugyanis az ő vállalkozása. Mármint az eredetileg a Mercedest megvásárló cég nevével. Az utolsó levél írójának – állítása szerint – semmi köze semmilyen autókereskedelemhez, állítólag általa megvásárolt Mercedesről meg aztán végkép nem hallott. Ő ugyanis a munkatársaival egyetemben klímaszereléssel és karbantartással foglalkozik.
 
A rendőrség csalás gyanújával nyomoz. Zsolt pedig – úgy tűnik – más cégnév alatt változatlanul autókat árul.