A cikk fotóval illusztrált, egy-két konkrét adattal aláfestett kis esetleírásnak indult, viszont a történet főhőse “jobb a békesség” alapon kihátrált a dokumentációs vállalásokból. Maradt tehát egy levegőben lógó sztori, viszont két dolog miatt úgy döntöttem, hogy nem dobom ki a témát, hanem így is olvasóink elé tárom.

Az egyik tanulság, hogy mennyire nem optimálisan képes működni a kötelező felelősségbiztosítás nehezen átlátható rendszere néha. A másik, hogy mire érdemes gondolni mindig, amikor beállunk egy dugóba a sorba az autópályán.


Történt pedig, hogy egy céges, középkategóriás, dízel német személyautó megérett a cserére. Négy év alatt vészesen megközelítette az itthon valamiért eladhatósági határnak számító 200 ezer kilométert a számláló, a tulajdonos úgy érezte, most pénzügyileg is megteheti, hogy új kocsiba ül a régi helyett – ideje váltani.

Részint az egyszerűbb ügyintézés, részint egy nemrég kijött, szimpatikus új modell miatt márkán belül történt volna a csere. A helyi …-szalonban két forgatókönyvet tártak a tulaj elé. Az egyik, hogy eladja saját maga a kocsit, és a vételárat befizeti az új autóba. Ebből – a szalon becslése szerint – 2,4 millió forint jöhetett volna be, ennyit ér a kocsi, ennyiért el is lehet adni.

A másik megoldás, hogy az autót beszámítják az újba; így 2,2 millióval csökkentette volna a kereskedés az új kocsi vételárát, viszont rögvest elkérte volna az autót.

Hősünk úgy döntött, beszámíttatja a kocsit. Az autón esedékes volt egy amúgy is körülbelül 200 ezer forintos időszakos szerviz, amit, ha tovább használja még egy ideig a kocsit, nem akart elbliccelni, mert még hónapok voltak hátra a megrendelt utód érkeztéig. Elfoglalt vállalkozóként nem hiányzott neki a sok neppertelefon, sem a bizonytalan próbautak bizonytalan vevőjelöltekkel. 2,2 milla, így is, úgy is ennyit lehet kiszedni a régiből; inkább leadja a kocsit most és jár pár hónapig a család második autójával.

No de ember tervez, Isten (és egy ukrán kamionos) pedig végez.

Emberünk a március 15-e tiszteletére rendezett nagy hóviharban indult utolsó útjára a régi autójával. 14-én délután megannyi sorstársával az M7-esen csettegett lefelé – hiszen senki nem mondta, hogy katasztrófahelyzet várható – amikor jött a hófúvás, és elkezdtek elakadni a kamionok. Amikor az előtte, nyári gumis társait a belső sávban kikerülni próbáló teherautó is megállt, neki sem maradt más választása. És itt jön a másik, talán fontosabb dolog, amiért a sztorit elmesélem.

Rutinos, nyugat-európai sztrádákon is sokat tapasztalt vezető lévén emberünk nem közvetlenül a megtorpanó kamion mögött, hanem úgy tíz méterrel hátrébb állt meg. Így ki is tudta volna kerülni a teherautót, ha a sor megindul, de a kamion nem tud, és arra is gondolt, hogy ha hátulról csúszva érkezne egy túl későn fékező autó, lesz egy kis menekülőútja.

Így amikor jött hátulról a valóban túl későn fékező, megállni már nem tudó ukrán kamionos, talán ez a pár méteres ráhagyás mentette meg hősünk és utasa életét. A kocsit a kamion még így is beletolta az előtte álló másik teherautóba, a csomagtartó eltűnt és az elülső gyűrődő zónát is alaposan kihasználták, de megúszták karcolás nélkül (illetve pár apró karcolással a berobbanó szélvédő miatt).

A kocsi két hónappal azelőtt lett gazdasági totálkáros, hogy gazdája megvált volna tőle. A biztosító felmérte a kárt, és kifizetett – 2,8 millió forintot. Eurotax szerint ennyit ért ugyanis az autó.

A tulaj 400 ezret nyert a realizálható vételár és a biztosítós értékbecslés különbözetén, plusz kétszázezret, mert nem kellett megcsináltatnia az esedékes szervizt. Összesen autója piaci értékének negyedével lett gazdagabb a kalanddal.

Ilyen is van – nem minden baleset jelent szerencsétlenséget.