Richard E.Byrd 1939-ben már harmadszor vágott neki az Antarktisz kutatásának. Az amerikai kongresszus a háromévesre tervezett merész vállalkozást 350 ezer dollárral támogatta. Ez azonban – a látszat ellenére – korántsem csak adomány volt: a titkosrendőrség szerint ugyanis Németország bázist szándékozott építeni a 15,5 millió négyzetkilométeres jégmezőn, ahonnan háború esetén Ausztráliát és Dél-Amerikát pillanatok alatt elérték volna.

Byrd az Antarktiszon szintén néhány állomást szándékozott építeni, amelyek a kutatás járműveinek, a repülőknek, traktoroknak, bulldózereknek, páncélosoknak és kutyaszánoknak adtak volna otthont. Végül 55 tapasztalt ember, 140 kutya, roppant mennyiségű élelmiszer, négy repülőgép, és egy nem mindennapi jármű, a Snow Cruiser került fel a vakmerő vállalkozás kellékeit Bostonból a jégmezőre szállító hajók fedélzetére. A teljes nevén United States Antartic Service Snow Cruiser névre hallgató járművet úgy fejlesztették ki, hogy képes legyen az ismeretlen jégmezőkön is mozogni. A Goodyear 3,05 méter átmérőjű speciális gumijainak azt is biztosítaniuk kellett, hogy a jármű a jéghegyekre is fel tudjon mászni.

A szörnyeteg 17 méter hosszú és 4,7 méter széles volt, belseje a négy fős személyzet számára egy mai lakóautó minden luxusát biztosította, még térképszoba is volt benne, a tudományos munkát pedig jól felszerelt laboratórium segítette.

A Snow Cruiser mozgatását a tervező, dr. Thomas C. Poulter két darab, megbízhatóságát már számtalan haszonjárműben, lokomotívban, omnibuszban bizonyított, dízel-elektromos generátor egységre bízta. Mind a négy keréknek saját 50 lóerős elektromotorja volt, és két elektromotort egy közös General Electric generátor látott el árammal, amelyeket egységenként egy-egy 11 ezer köbcentiméteres, 150 lóerős Cummins dízelmotor hajtott.

Az üresen 34 tonnás járművet nem kormánnyal, hanem a lánctalpasokhoz hasonlóan karokkal lehetett irányítani. De nemcsak kezelőszervei, a jármű mozgása is hasonlított a lánctalpasokéhoz, mivel mindegyik kerekét külön-külön lehetett előre vagy hátrafelé hajtani. A Snow Cruiser végsebességét 50 km/órának számolták, de a gyakorlat ezt nem igazolta. A jármű maximum 16 km/órás sebességet tudott elérni, viszont akár 35%-os emelkedőt is megmászott.

Egyik legérdekesebb technikai berendezése a speciális hidraulikarendszer volt. Segítségével a 6,1 méteres tengelytáv ellenére is képes volt maximum hat méter széles gleccsereken és szakadékokon átkelni. Amikor az átkelés során első kerekei a levegőben lógtak volna, azokat behúzták, és a gleccser túloldalán már földet ért, szánkószerűen kialakított csúszófelületen csúszva a hátsó hajtó kerekek tolták tovább a mélység fölött a karosszériát. Amikor az első kerekek ismét talajt fogtak, kiengedték őket, és hajtásukat bekapcsolva, a hátsó kerekek behúzása után – mint egy bogár a potrohát – áthúzta magát a Snow Cruiser a szakadékon.

Az alacsony hőmérséklet miatt különleges üzem- és kenőanyagokra is szükség volt. A Snow Cruiser valamivel több mint 11 ezer liter üzemanyagot vitt magával, ez a számítások szerint körülbelül 13 ezer kilométerre volt elég. A tetőn azonban további 4500 liter repülőgép-üzemanyagot is szállítani tudott. Egyetlen kereke 340 kg-ot nyomott a mérlegen, ebből csak maga a gumiköpeny 113-at tett ki. A 86 centiméter széles gumikban a levegő nyomását 1,1 és 1,4 bar között lehetett változtatni, s a fagyás elkerülése érdekében fűteni is tudták őket.

A repülőgép tetőn való elhelyezése nem bizonyult jó ötletnek. A tervek szerint négyszáz kilométerenként felszálltak volna vele, és a levegőből az ismeretlen terepet mintegy 800 kilométeres távolságban derítették volna fel. 1940 vége körül azonban olyan rosszra fordult az időjárás, hogy a sítalpakkal felszerelt repülőgép felszállásáról szó sem lehetett. 1941 újévére pedig olyan erőssé vált a hóvihar, hogy az egész akciót le kellett állítani. Addigra majdnem az összes üzemanyagát fölhasználta a Snow Cruiser, és a kutyáknak se volt mit enni adni. Ezért a négy fős kutatócsapat nehéz szívvel ugyan, de lekapcsolta az összegyűjtött kőzetmintákat, szeizmográfiai bizonyítékokat szállító szánkót, és a tomboló hóviharban visszafordult a már csak hátramenetben mozgó Snow Cruiserrel. A katasztrófát elkerülendő, közben elindult a táborból egy felderítőgép, és úgy 150 km-re meg is találta a járművet, amelynek fedélzetére 200 liter gázolajat juttatott.

1941 januárjának végére a szerencsétlen kutatójármű, igaz, hátramenetben, de végre elérte a tábort. Az amerikai kormány a háború közepén azonban nem akart már több pénzt a projektbe fektetni, úgyhogy a megmaradt repülőgépeket hajóval hazaszállították, a Snow Cruiser-t pedig egy földalatti garázsban hagyták. Néhány évvel később egy másik kutatócsoport megtalálta a járművet, elmondásuk szerint csak a kerekeiben nem volt levegő, egyébként teljesen üzemképes állapotban volt. 1962-ben a Snow Cruiser még mindig a garázsában állt, de már egy méter vastag jégtábla fedte be. 1965-ben azonban – biztosan ugyan senki sem állítja – ez a jégtábla leszakadhatott és elmerülhetett a tengerben, mert azóta a Snow Cruiser-t senki sem látta viszont.

Ezt a cikket teljes terjedelmében és az összes képpel a Veterán Autó és Motor 1999/kettes számában olvashatja.