Mint azt élménybeszámoló cikkünkben megírtuk, a DTM idén fiatalító kúrába kezdett. A bajnokság új irányítói teljesen újszerű felfogással kezdték el népszerűsíteni ezt az amúgy is látványos szériát. A Mercedes-Benz a kezdetektől, 1984-től jelen van a DTM-ben, így a svábok pontosan tudják, mit kell megmutatni a nézőknek, partnereknek, na meg a médiának.

Ezek a versenyautók messze a legerősebbek az európai túraautós sorozatok közül. A kocsik légellenállási együtthatója 0,28-0,30 (márkától függően), az előzéseket F1-es mintára mozgatható hátsó szárny (DRS) segíti. Az idénre 28-ról 29 mm-es átmérőjűre növelt légbeömlőknek – hengersoronként egy-egy – köszönhetően a V8-as szívómotorok teljesítménye először emelkedett 500 lóerő fölé (belső infónk szerint 525 LE). A szemkigúvasztó 500 newtonméteres nyomaték a Recaro ülésbe préseli a pilótákat, és ebben az élményben a szerencsésebb újságírók is részesülhetnek, a néhány éve kitalált Race Taxiknak köszönhetően.

A Mercedes esetében egy 2014-es C-osztályos kupét építettek át: a pilótaülés mellé beszereltek még egy ülést a vendégeknek, emiatt kissé módosítani kellett a hatfokozatú szekvenciális váltó alagútját. Persze, a Race Taxi motorja már jó pár kalandot megélt, de minden harmadik versenyhétvége után felújítják, így kb. 70%-os teljesítményre képes – ami még mindig veri a WTCC-versenygépekét! Az élmény tűzálló kezeslábassal, bukósisakkal és FIA-homológ tűzálló fejvédővel lesz teljes, amit az AMG biztosított a menetre. Nem tudjuk, hány Mercedes-márkakereskedő volt tisztában a „taxisofőr”, Daniel Juncadella versenyzői múltjával. Szerencsére mi igen, és gyanítom, hogy amikor megemlítettem neki, hogy 2009-ben ő már nyert a Hungaroringen a Formula BMW-ben, a derék spanyol már sejtette, mire megy ki a játék.

Sikerült felhergelni: farokcsóválva indultunk el a bokszutca végéről, és miután mi voltunk az utolsók aznap, se a motor, se a gumik, se a fékek nem igényeltek már bemelegítést. A kifelé dőlő kettes kanyarban majd’ leestünk az útról, de Dani folyamatos gázadással simán hozta ki belőle az autót. A 3-asban éreztem, ahogy leüt a DTM C-Klasse alja (vajon szikráztunk is?), a sikánnál meg azt figyeltem, vajon láb közé veszi-e a hírhedt dupla hurkákat? (Nem vette.) A pálya tetején már a térdemet vertem örömömben, ekkor jött az egyik legtempósabb kanyar, a 11-es (Alesi).

A nyomatéktól hátrapréselődve átpillantottam a kijelzőre, ötödik fokozatot és 199-et mutatott, így estünk be a kanyarba. A rázókövek teljes szélességét kihasználva gyorsítottunk ki belőle, azt hittem, felrepülünk – de nem. A fülem kezdett csengeni a V8-as ordításától. Ráfordultunk a célegyenesre, hármas, négyes, ötös, célvonal. A szívem a torkomban dobogott és lefőttem az adrenalintól, pedig csak egy kört mentünk. Sose’ volt még ilyen jó!