Tagadhatatlanul olyan világban élünk, ahol a természeti adottságok, és a társadalom gazdasági helyzetén pihenő helyhez kötöttség, egyre inkább kezd a mobilitás irányába elmozdulni. Hiszen sokan költöznek külföldre a jobb megélhetés reményében. Így nem meglepő, ha olyan terveket látunk, amin egész városokat elmozdító gépezeteket ábrázolnak, megszüntetve ezzel a röghöz kötöttség alapvető béklyóit: az adott helyen lévő lakást, munkahelyet. 
Lassan de biztosan éljük fel világunk nyersanyag-készleteit, és még a hatalmas metropoliszok is – vagy főleg azok – biztos pusztulásra vannak ítélve, ha a megfelelő mennyiségű energiaforrás hiányában képtelenek kiszolgálni lakóik igényei. Erre, a jövőben lehetségesen bekövetkező problémára készített merész megoldást Manuel Dominguez.
A spanyol tervező hatalmas lánctalppal felszerelt, lábakon közlekedő nomád várost képzelt el, ami kiküszöböli a fenyegető nyersanyag-hiányokat, hiszen ha elfogy a nyersanyag egyszerűen tovább állnak másik helyre, valamint a kisebb, hagyományos földi lakóövezetek környezetkímélőbben fenntarthatóak lesznek, ha nincsenek víz és levegőszennyőz városok a közelben. Dominguez nem tagadja, hogy az ötlete mérnöki nagyravágyásnak is tekinthető, tervei szándékosan keltenek utópisztikus hatást, de elméletileg megvalósítható, ellentétben Ron Herron 1960-as évekbeli önjáró robotvárosával.
Herron ötlete inspirációul szolgált más mérnökök számára, és nem kevés sci-fi rendezőnek, mint például Andrew Stantonnak, a John Carter direktorának, aki a híres “A Mars hercegnője” könyvet dolgozta fel 2012-es filmjében, amelyben a Mars uralmára törő nép “póklábakon” közeledő városát, Zodangát eképpen ábrázolta:

Ha hinni lehet a számításoknak, a sétáló városok óriási méreteik ellenére kevésbé terhelik Földünk ökoszisztémáját. A nomád város mozgás közben a mezőgazdasági területeken felmerülő rekultivációs munkálatokat is elvégezné, és munkát biztosítana az embereknek. 

Ti el tudnátok képzelni ilyen városban az életet?