Akinek volt lendkerekes kisautója, és kinek nem volt, tudja, milyen prímán (és viszonylag milyen sokáig) tudja tárolni az energiát a rendszer. Az autóipar eddig kísérleti buszokban, meg a versenysportban (lásd KERS) alkalmazta a mozgási energiát a leglogikusabb módon, mozgási energia formájában tároló rendszert. 

A Volvo először a nyolcvanas években tesztelte a lendkerekes meghajtást, ám aztán harminc év csend következett. Két évvel ezelőtt, az optimális energiagazdálkodási megoldást keresve ismét elkezdte (más, elektromos rendszerekkel párhuzamosan) saját lendkerekes energiatároló megoldásának fejlesztését. A 2012-ben végrehajtott tesztek eredményeit mostanra hozták nyilvánosságra, és azok biztatóak. 
“Négyhengeres turbómotorunkat lendkerékkel kiegészítve a hathengeres turbók teljesítményszintjét értük el, ám azoknál 25 százalékkal alacsonyabb üzemanyag-fogyasztás mellett” – mondta Derek Crabb, a Volvo hajtáslánc-fejlesztésért felelős alelnöke. 
A plusz 80 lóerőt biztosító rendszer lelke a hátsó tengelyre szerelt, szénszálas lendkerék. A 20 cm átmérőjű, hat kilós kerék lassításkor felpörög, akár 60 000/perc fordulatszámra, majd elinduláskor egy különleges erőátvitelen keresztül a tokozott lendkerék meghajtja a hátsó tengelyt. 
Városi forgalomban különösen hatékonynak bizonyult a rendszer, a szabványos európai fogyasztási ciklus (NEDC) durván felét lekapcsolt benzinmotorral tudta megtenni a vákuumban futó lendkerékkel felszerelt tesztautó. 
Mivel a lendkerék hirtelen képes nagy nyomatékot átadni, másodperceket faraghat a gyorsítás során az autó teljesítményéből: a gyár tesztjein használt S60 5,5 mp alatt gyorsult százra. 
A kísérleti teszteken bizonyított a rendszer; következő körben azt méri fel a Volvo, hogy hogyan tudná közúti modelljeibe beilleszteni a hibridek között egyszerűnek és olcsónak számító megoldást.