“Két évig kalauzként dolgoztam, majd amikor 1964-ben elindult a villamosvezetői tanfolyam, sikeres vizsgát tettem. 1994-es nyugdíjazásomig dolgoztam egy és örök munkahelyemen” – emlékezik vissza Balla Miklósné, hogyan fonódott össze élete a szegedi villamosokéval. A kötött pálya megszállottjainak történeteit Nagy István nyugdíjas oktatótiszt szerkesztette kötetbe Élet a sínek között címmel – írta a Délmagyar.

“Régen a nyitott peronú járművek vezetőállásain nem lehetett kilátni az ablakon, ha zuhogott az eső vagy mínusz húsz fokos hideg dühöngött. A kézzel hajtott ablaktörlők nem bírtak az üvegre tapadt jeges hóval, csak a villamosvezető vakart magának kis lyukat, amin kikukucskálhatott. Olyan fagy uralkodott a járműben is, hogy amikor egy utasunk idézeteket vésett az ablakra, azt még hetek múlva is olvasni lehetett” – nevet Balláné Eta, a könyv egyik szereplője.

Egyik nyáron egy utas mentette meg a járművezető és az akkor még SZKV becsületét. Eta a Ságvári-telepi, ma kecskési végállomáson elfelejtette ellenőrizni, hogy a kalauz átcserélte-e az áramszedőket. Siettek is, mert megbeszélték, hogy a Szivárvány kitérőnél a presszóban vesznek egy fagyit, amíg az ellenvillamos odaér. Induláskor a vezető a rosszul zárt ajtónak támaszkodva akarta megnézni az áramszedőket, az ajtó kinyílt, ő az árokban kötött ki, a villamos meg elindult.

A vezető gyorsan kapcsolt, a jármű után szaladt, és felkapaszkodott a hátsó kocsijára. A pár napja szolgáló kalauz ugyancsak megijedhetett, mert folyamatosan nyomta a berregőt. Erre az egyetlen utas is felfigyelt, előresietett, de a vezetőt nem látta sehol. Hátrarohant, hogy szóljon a kalauznak, de a hátsó kocsiban Etát pillantotta meg. A vezető szerencséjére az idős asszony segítőkésznek bizonyult, elmagyarázta neki, melyik kart kell elfordítani a műszerfalon, hogy megállítsa a villamost. A vágóhídi megállóba már rendben megérkeztek. Az utas hivatalos helyen nem tette szóvá az esetet, de Balla Miklósnéval még sokszor emlegették, amikor együtt utaztak.