Már 2003-ban látszott, hogy Kimi Räikkönen mellett Fernando Alonso lesz az F1 követező éveinek egyik nagy sztárja, azonban a spanyol 2005-ben ért a csúcsra.

A kerékcserék tilalmának bevezetése egy csapásra véget vetett a Ferrari dominanciájának, a 2000 óta folyamatosan győző olasz csapat és Michael Schumacher csak egyetlen futamot, a kutyakomédiává fajult Amerika Nagydíjat nyerte meg, míg Alonso a másik ifjú titánnal, a mclarenes Räikkönennel küzdött az elsőségért. Az akkoriban villámgyors finnt a McLaren, de még inkább a Mercedes-motor megbízhatatlansága hátráltatta, így a spanyolt a sors is segítette, hogy megszerezze az amúgy megérdemelt világbajnoki címet.

Alonsónak a végső diadalra nem is kellett a szezonzáróig várnia, a 2005. szeptember 25-én rendezett Brazil Nagydíjon elért 3. helyével világbajnok lett. Nem is akármilyen világbajnok: 24 éves és 59 naposan az addigi legfiatalabb. (A spanyol aztán duplázott, 2006-ban 25 évesen és 58 naposan a legfiatalabb kétszeres bajnok is lett. Első rekordját Lewis Hamilton döntötte meg 2008-ban, a másodikat Sebastian Vettel 2011-ben.)

Alonso első bajnoki évében hét futamot nyert (Malajzia, Bahrein, San Marino, a nürburgringi Európa Nagydíj, Franciaország, Németország és Kína), további nyolc alkalommal állt dobogóra, a 19 fordulóból csak három alkalommal nem szerzett pontot, beleértve az indianapolisi versenyt, amelyen a mezőny nagy részével együtt nem is indult.

Az idény egyik legemlékezetesebb az őrségváltást előrevetítő csatáját a San Marinó-i Nagydíj hozta, Imolában Alonso megmutatta, hogy a hétszeres világbajnok Schumacherrel szemben is megállja a helyét, sőt. Múltidézés Palik László “értő” kommentálásával: