Jules Bianchi balesete nyomán újra fellángolt a sportág biztonságáról szóló vita. Joggal, mert ennek kell az első számú kérdésnek lennie. Mégis, el kell fogadni, hogy bármekkora az igyekezet, az autóverseny veszélyes. A Forma-1 sosem lesz olyan biztonságos, mint egy sakkjátszma. Nem lehet minden kockázati faktort kiiktatni, ha ezentúl nem engedik pályára a safety car érkezésééig a munkagépeket, még akkor sem.

Elég csak Felipe Massa 2009-es Magyar Nagydíjon elszenvedett életveszélyes balesetére gondolni. Morzsányi esély volt csak arra, hogy az előtte haladó Rubens Barichello autójáról leszakadó rugó pont a brazil Ferrari-pilóta sisakját találja el.

Mégis megtörtént.

Ahogy most Jules Bianchi is pont a legrosszabb helyen, a legrosszabb időben csúszott ki a pályáról. Az eset után csak bámultam a képeket, és valamiért egy 1990-es, hasonlóan sokkoló baleset, valamint Ayrton Senna nyilatkozata jutott eszembe.

Akkoriban még Jerez versenypályáján rendezték a Spanyol Nagydíjat, ahol Martin Donnelly, a Lotus-csapat versenyzője hatalmasat bukott.

Sokkolóan hatottak a balesetről készített felvételek, a Lotus 102 darabjaira hullott, Donnelly ülésével együtt repült ki az autóból. Aki a helyszínen tartózkodott, már a legrosszabbra gondolt, de az orvosi csapat gyors beavatkozásának, és az azt követő rehabilitációnak köszönhetően Martin Donnelly túlélte a balesetet.

Nem volt könnyű, vagy egyszerű út, jobb lábát majdnem amputálni kellett súlyos törései miatt. Tüdő- és agyzúzódásából pedig csak hosszú idő alatt épült fel.

F1-es karrierje ugyan véget ért, de felépülését követően újabb esélyt kapott egy átlagos életvitelre.

De említhetnénk Niki Lauda mindenki által ismert felépülésének történetét, a Nürburgringen történt tűzeset után gyakorlatilag már saját csapata, a Ferrari is lemondott róla. Mégis visszatért, és szerzett két világbajnoki címet.

Tehát akad bőven olyan eset a Forma-1 történetében, amikor egy versenyző kőkemény akarattal, és küzdőszellemmel újabb esélyt nyer az életre.

Ha pedig lehetősége nyílik rá, újra kockáztat, és volán mögé ül. Miért? Nos, ezt egy nálam sokkal hitelesebb ember, Ayrton Senna gondolatait felhasználva szeretném megválaszolni.

Senna 1990-ben Donnelly balesete után nyilatkozott így.

“A garázsban voltam, amikor az edzést lefújták. Különböző emberektől hallottam, hogy Donnelly balesetet szenvedett…csúnyát bukott, igazi katasztrófa volt…és úgy döntöttem, magamnak is látnom kell.

Millió dolog futott át az agyamon. A végén rájöttem, hogy annak ellenére amit láttam, nem adhatom fel a szenvedélyem. Össze kellett szednem magam, kimenni, beülni a versenyautóba, és újra pályára lépni. És megint, még jobban, mint annak előtte. Mert csak ez az út nyílt arra, hogy a baleset keltette hatást elfedjem.

Még nem voltam kész feladni. Amennyire megrémisztett a folytatás, legalább annyira képtelen voltam feladni a célom, a szenvedélyem, az álmom, az életem. Mert ez az életem.”


Nem mellesleg, Senna az edzésen történt baleset után újra mindenkinél gyorsabb volt, és a Spanyol Nagydíj időmérő edzésén megszerezte pályafutása 50. első rajtkockáját.