Sajnos nem mostanában, hanem három évvel ezelőtt tartották az utolsó Speed Week rendezvénysorozatot Bonneville-ben. Több száz sebességőrülthöz hasonlóan rekordokért utaztunk a hófehér sivatagba, nem is gyanítva, hogy talán egyáltalán nem lesz következő alkalom.

Speed Week-hagyomány: mindenki hoz magával valami nagyon gyorsat

Nem túlzás, Bonneville szent hely a sebességőrültek számára. Ezen talán csak a közeli Casino Café tesz túl, ahol rongyos öt dolcsiért három óriási omlettet adnak, baconos tükörtojással együtt – ennek még a legkeményebb versenyzők sem tudnak ellenállni. A kopott asztalok fölött görnyedve csámcsognak, és közben gondolatban már a sósivatagban járnak, ahol rekordokat döntögetve akarnak hősökké válni. 2013 augusztusában járunk, ekkor rendezték az eddigi utolsó, egyébként 65. Speed Weeket a Bonneville kiszáradt amerikai sóstó területén. A hagyományoknak megfelelően ezúttal is több száz versenyző gyűlt össze a világ minden tájáról a Nevada és Utah határán fekvő kisvárosban, Wendoverben, amely közvetlenül a Bonneville Salt Flats nemzeti park szomszédságában fekszik. A kiszáradt tómeder területén 1949 óta rendeznek legendás hírű rekorddöntő futamokat, ilyenkor felpezsdül az egyébként csendes (és forró) környék.

100 százalékban természetes

Itt terült el egykor az országméretű Bonneville sóstó, amelynek legnagyobb kiterjedése elérte az 52 ezer négyzetkilométert. Nagyjából 14 ezer évvel ezelőtt megroggyant a tó északi partfala, nem tudta tovább tartani a hatalmas víztömeget, a meder így kiszáradt. Egy nagyjából tízezer négyzetkilométeres sósivatag maradt a helyén, amely évtizedeken át tökéletes helyszíne volt a rekordkísérleteknek. A 80-as számú országúttól egy keskeny bekötőút vezet a tómederhez, Willivel és Helmuttal közösen döcögünk rajta. Sok-sok évtizeddel ezelőtt mindketten Hamburgból vándoroltak ki Kaliforniába, 1989 óta látogatják rendszeresen a Speed Weeket. Pickupjuk jellegzetes nyikorgása jelzi, amikor elhagyjuk a normál világot.

A tolás az összes különböző hosszúságú pályán megengedett. 2013-ban négy pályát jelöltek ki a szervezők

A rádió csak szomorúan serceg a semmi közepén, a kerékjáratokban sókristályok pattognak, aztán a szélvédő mögött feltűnik a látszólag végtelen, semmibe vesző hófehér síkság. Nincsenek házak, nincsenek utcák, nincsenek állatok, sőt még fákat sem látni sehol. Itt csak egy szabály van: “Igyál sokat, és vezess gyorsan.” Néhány perccel később elhúzunk az első versenyautók mellett, majd idősebb férfiakat látunk őskori motorokon, aztán lakókocsis családok bukkannak fel. Mindannyian remek hangulatban tartanak egy messzi folt felé a horizonton, ami innen nézve, a tűző napsütésben úgy néz ki, mint valami szikrákat hányó fémkapszula. Közelebb érve aztán kiderül, hogy ez bizony a paddock, amely utánfutókból, sátrakból és sebtében felhúzott ideiglenes szervizekből áll össze. Még egy mobil benzinkút is van itt, közvetlenül a Speed Week lebonyolításáért felelős Southern California Timing Association (SCTA) “központja” mellett.

Rekordhalmozás

Innen nem egészen száz métert sem kell megtenni a négy versenypálya közül az elsőig. Willi és Helmut is nekiállnak felkészíteni Punkass Roadsterjüket, egy lapos, hosszú dragstert, amelynek gondosan polírozott középső része a Ford T Modellre emlékeztet. Vagy legalábbis ez volt vele a cél. Elöl és hátul egyaránt alaposan megnyújtották a karosszériát, a végében egy vészjóslóan morajló Chevrolet-féle V8-as ül, amelyet Helmut aprólékos munkával kalibrál be a rajt előtt. Minden beállításnak tökéletesnek kell lennie.

Árnyékban - amit itt nincs is - 45 fok

Helmutnak egyébként nincs nehéz dolga, a legutolsó csavarig jól ismeri az autót, hiszen már több alkalommal szétszedte, és építette újjá, hogy Willi csúcsteljesítményt nyújthasson vele a versenyeken. Öt rekordot értek már el közösen csapatnevük, a Kraut Brothers alatt, a legjobbat 2012-ben: a Punkass Roadster akkor 393 km/h-s sebességet ért el a sósivatagban, ami akkor új rekord volt a B/GRMR kategóriában. A B a motor nagyságát jelzi, a GRMR pedig a Gas Rear Engine Modified Roadster rövidítése, vagyis a módosított, farmotoros roadstereket jelöli.

A sóláz

Willi a megfoghatatlan sólázról is beszél, ahogy lelkesen sorolja a Speed Week szabályait. Röviden összefoglalva a nagy-nagy tapasztalatról, a szenvedélyes szerelhetnékről, a tiszteletről, az elkötelezettségről és a végtelen koncentrációról szól ez a viadal. Mindenki, aki eljön ide, valami nagyon gyorsat hoz magával, guruljon az kettő vagy négy keréken. Lehet öreg vagy új, nyitott vagy zárt, turbina-, dugattyú- vagy éppen Wankel-hajtású, itt mindenkit csak az éltet, hogy megdöntsön egy rekordot. A legfontosabb tudnivalókat egy bibliavastagságú könyv tartalmazza – ezt nem árt mindenkinek gondosan átnyálaznia.

Egyhengeres kétkerekű a bokszutcába - ennél lassabb itt semmi nem lehet

A sebesség mámorát Bonneville-ben mindenki megtapasztalja, a pályán azonban mindenki egyedül éli át. Néhány másodpercnyi száguldás után aztán már csak egyetlen szám számít: hogy mekkora sebességet mértek. 60-800 km/h-ig bármi lehetséges. 2013-ban Willi és Helmut egyetlen rekordot sem döntöttek meg, de így is nagyon jól szórakoztak. Hat napot töltöttek a sivatagban, olykor barátaiknak átadva a roadstert, hogy ők is belekóstolhassanak a száguldás utánozhatatlan élményébe. Teszteltek egy új kompresszort, néha bosszankodtak, néha örültek, esténként pedig sörrel öblítették le a nap eseményeit, azzal a tudattal ágyba kerülve, hogy másnap újra a végtelen fehérségben lesznek. Mindenki hasonlóan ünnepel a Speed Weeken, évről évre.

Még nincs minden veszve

A Bonneville-be rendszeresen visszatérő versenyzők szerint a sóréteg legalább egy méter vastag, sokáig a legnagyobb tempójú rekordkísérletekhez is biztos támaszt adott. Legkésőbb 2014 nyara óta azonban mindenki számára világos: az itteni körülmények sem állandók. A tavalyi heves záporok fellazították, kocsonyássá tették a sóréteget, a Speed Weeket így le kellett fújni. Ahogyan az idén is. Ráadásul egy közelben található bánya miatt is erodálódik a sóréteg, ez ellen a versenyzők közösen akarnak tenni valamit. Jelenleg kizárólag a tengeri só áll védettség alatt, a természetes versenypálya talaja nem. Közös erővel szeretne változtatni ezen az összetartó közösség.

Néhány héttel ezelőtt telefonon beszéltünk újra Willivel. Szomorúan csengett a hangja, hamar ki is bökte, hogy miért: a bonneville-i meder már nem alkalmas versenyek megrendezésére. Két egymást követő évben kellett lefújni a Speed Weeket, úgy tűnik, a kilátások sem túl rózsásak. De egy szent helyen a remény hal meg utoljára.